A legfiatalabb a Kr.e. 5. század három nagy tragikusa közül. Sophoklésnél kb. 10 évvel késõbb született, Kr.e. 485-480 körül, a hagyomány szerint éppen akkor, amikor Sophoklés fiatal fiúként a salamisi gyõzelmet ünneplõ karban táncolt. Közel 90 darabjából tizennyolcat olvashatunk ma is. 22 tetralógiát vitt színre, s mindössze négyszer nyert elsõ díjat. Bár azt mesélik, Sókratés csak akkor ment színházba, ha Euripidés darabját mutatták be, az athéni közönség körében - életében legalábbis -nem volt népszerû. A nem sokkal halála után színre vitt Békákban Aristophanés is elmarasztalja õt Aischylosszal szemben.
Drámáihoz a görög mitológiából merített anyagot. Hõsei rendszerint a kiszámíthatatlan isteni önkény játékszerei, saját szenvedélyeik rabjai, gyakran magukra hagyott, sorsukkal szemben értetlenül álló, szenvedõ emberek. Emberek, mert a héróikus világ nagy alakjaiból alkotói keze emberien érzõ és cselekvõ szereplõket formál. Istenei a világ vak erõinek megtestesülései, az emberek életébe hol beleszóló, hol abból kilépõ, eleven figurák, akik éppoly indokolatlanul ölnek féktelen bosszúvágyukban, mint amennyire ok nélkül kegyelmeznek és nyújtanak olykor védelmet.
Legkorábbi ránk maradt darabja Alkéstisrõl kapta címét, arról az asszonyról, aki, hogy férje tovább élhessen, hajlandó életét feláldozni, s halálával vigasztalhatatlan gyászba borítja megmentett urát. A darab meseszerû fordulattal végzõdik (nem is "igazi" tragédia, a tetralógia negyedik darabjaként a szatírjáték helyett került színre): Héraklés visszahozza Alkéstist az alvilágból, de épp a megoldás valószínûtlensége miatt zavarbaejtõen világossá válik: nincs kizárólagos szempont, amibõl kiindulva egyértelmûen jól lehet dönteni, nincs olyan megoldás, ami mindenkit kielégít.
Aristotelés a legtragikusabb költõnek nevezte. Dialógusainak, monológjainak hatása alól olvasva is nehéz kivonni magunkat. Egyes jelenetei a nézõ igazságérzetét a legvégsõ határig sértik: Médeiát az õt elhagyó, és elõnyösebb házasságot kötni készülõ Iasón cinikus szavakkal és anyagi segítséggel próbálja lekenyerezni (Médeia); az ártatlan Hippolytos hiába védekezik a vád ellen, hogy mostohaanyját próbálta elcsábítani, s még égi segítséget sem kap (Hippolytos). Kíméletlen részletességgel ábrázolt véres jeleneteik miatt sem az Élektra, sem a Bakkhánsnõk nem könnyed esti olvasmányok. Az elõbbiben tudatosan elkövetett anyagyilkosságról olvasunk, az utóbbiban öntudatlan állapotban öli meg az anya saját fiát. Az egymásra halmozódó sorscsapásoktól reménytelenné vált helyzeteket igen gyakran, sokszor elõkészítetlenül, deus ex machina oldja meg.
A 20. században különös figyelmet kaptak "háborúellenes" darabjai (Hekabé, Trójai nõk), amelyekben a legyõzött fél oldaláról, s azon belül is a legkiszolgáltatottabbak, a nõk szemszögébõl láttatja a háború által okozott értelmetlen emberi szenvedést. A nõi lélek hiteles ábrázolásáért és pszichológiai elemzõkészsége miatt is nagyra tartották és tartják, sokféleképpen megszólaltatott hõsnõi és más szereplõk szájába adott vélemények miatt éppúgy bélyegezték feministának (ld. pl. Médeia), mint nõgyûlölõnek (ld. Hippolytos).
Az emberi cselekvés motívumainak és az emberi sorsot irányító erõknek a felkutatása foglalkoztatta: nemcsak a külsõ hatalmak megmagyarázhatatlanok és ellenõrizhetetlenek sokszor, hanem maga az ember saját maga számára is kifürkészhetetlen mélységû, döntéseirõl nem tud mindig racionális magyarázattal szolgálni, hiába is küzd eszével saját lelkének vak erõi ellen.
Az Euripidés utáni görög színház jellegzetes mûfaja, az újkomédia, legtöbbet az életében nem becsült, "legtragikusabb" tragédiaírótól merítette: a szerelmi témát, a cselszövést, az egymásraismerés-jeleneteket. A görög újkomédián keresztül a római drámaírást (mindenekelõtt Seneca mûvészetét) is megtermékenyítette.
Fennmaradt mûvei - zárójelben a bemutatás éve: Alkéstis (Kr.e. 438), Médeia (Kr.e. 431), Hippolytos (Kr.e. 428), Hérakleidák (Kr.e. 431-428 k.), Oltalomkérõk (Kr.e. 422), Andromaché (Kr.e. 430-420 k.), Hekabé (Kr.e. 430-420 k.), Örjöngõ Héraklés (Kr.e. 416), Élektra (Kr.e. 419-416 k.), Trójai nõk (Kr.e. 415), Iphigeneia a taurusok között (Kr.e. 414), Ión (Kr.e. 413), Helené (Kr.e. 412), Föníciai nõk (Kr.e. 411), Orestés (Kr.e. 408), Iphigeneia Aulisban (Kr.e. 405-400 k.), Bakkhánsnõk (Kr.e. 406), Kyklóps (szatírjáték).



Mûvei magyarul: Euripidész összes drámái, Budapest 1984.

Irodalom:

B. Zimmermann, DNP 4 (1998) 280-288, s.v. Euripides
Szepessy T., Világirodalmi Lexikon 2 (1972), s.v. Euripidés
Ritoók Zs., Világirodalmi kisenciklopédia 1 (1984), s.v. Euripidész
Ritoók Zs. - Sarkady J. - Szilágyi J.Gy., A görög kultúra aranykora, Budapest 1984.
The Cambridge History of Classical Literature I., (szerk.) P.E. Easterling, B.M.W. Knox. Cambridge U.P., 1985.


Kulin Vera
2004