|
Sophoklés
 | | Sophoklés |
A klasszikus görög tragédiaköltészet nagy triászának egyik (idõrendben a második) alakja. Életérõl egy életrajz és a Suda lexikon szolgál adatokkal. Kr.e. 497/496-ban született, gyermekéveiben és ifjúkorában élte át a perzsák felett aratott nagy gyõzelmeket. Élete során több politikai és katonai hivatalt vállalt, a hagyomány szerint egyik legnépszerûbb tragédiája, az Antigoné miatti sikernek köszönheti stratégosi kinevezését a samosi háborúban. Hatalmas életmûvébõl (110-nél több darabot írt), hét tragédia és egy szatírdráma (Nyomszimatolók) maradt az utókorra, amelyeknek datálása bizonytalan. Életében is sikeres és népszerû volt: legalább tizennyolcszor nyert elsõ díjat a tragikus versenyeken, második díjnál rosszabbat sose kapott, tehát sohasem "bukott meg".
A tragikus színjátszásban több újítást vezetett be: õ léptette fel elõször a harmadik színészt, a kar létszámát 12-rõl 15-re emelte, tökéletesítette a díszletezést, õ maga pedig nem lépett fel darabjai elõadásán.
Az athéni demokrácia legvirágzóbb korszakában alkotott, átélte ugyanakkor a peloponnésosi háború korántsem mindig dicsõséges éveit is. Átérezte korának feszültségektõl és ellentmondásoktól terhes, változó világát; a demokráciának, melynek értékeit nem kérdõjelezte meg, megoldatlan kérdéseit is láttatta.
Több drámájában foglalkozik az egyén és a közösség problémájával. Az Aias (valószínûleg a legkorábbi darabja) magányos fõhõse egy olyan közösséggel kerül szembe, mely maga is önzõ, és a közösségi érdek kizárólagosságát vallja. A feloldhatatlannak tûnõ ellentétet Odysseus alakja simítja el: halálos ellenségének megalázottságát és halálát látva, az emberiesség jegyében éppúgy képes a megbocsátásra, mint a meghátrálásra. A Philoktétés (Kr.e. 408) konfliktusa már csak isteni beavatkozással oldódik meg. A saját haszna szerint kirekesztõ, majd visszafogadni akaró közösség, és a magányosságában makaccsá vált hõs összeütközését nem oldja meg az emberi jószándék, bármilyen õszinte is az.
Sophoklés ma is egyik legismertebb mûve az Antigoné (bemutatták vsz. Kr.e. 442). A józanul gondolkodó, az életet racionális elvek alapján élõ és értékelõ Kreón és a csak saját belsõ parancsai és az íratlan isteni törvény szerint gondolkodó és cselekvõ Antigoné összeütközése, és ez utóbbi erkölcsi gyõzelme nemcsak a korabeli athéni közönség számára hordozott jól értelmezhetõ mondanivalót.
Nem ilyen tudatos és önálló a Trachisi nõk (Kr.e. 468-435 között) hõsnõje, Déianeira. Õt éppen önérzetének hiánya teszi képessé élete nagy terhének elviselésére, ugyanakkor naivitása a végsõ pusztulásba sodorja.
A látszat és valóság drámájaként ismert mû, az Oidipus király (Kr.e. 430 és 420 között) a valóság megismerésének, illetve az önmegismerés gyötrelmes folyamatának lélektanilag hiteles ábrázolása.
Az Élektra (Kr.e. 420 és 410 között) témáját mindhárom nagy tragikus feldolgozásában ismerjük. (Aischylos: Áldozatvivõk, Euripidés: Élektra). A bosszúdráma sophoklési változatának középpontjában Élektra magára maradása, reménytelen helyzete, és az abból való váratlan és hihetetlen megmenekülése áll.
Legutolsó éveibõl származik a számûzött, öreg Oidipusról szóló drámája, az Oidipus Kolónosban (halála után, Kr.e. 401-ben mutatták be). A már többször ábrázolt, önzõ közösség alternatívájaként itt a minden körülmény között menedéket nyújtó és óvó közösség jelenik meg, a Théseus által kormányzott Athén.
Mûvei magyarul: Szophoklész drámái, Budapest 2004.
Irodalom:
B. Zimmermann, DNP 11 (2001) 726-735, s.v. Sophokles
Ritoók Zs. - Sarkady J. - Szilágyi J. Gy., A görög kultúra aranykora, Budapest 1984.
Ritoók Zs., Világirodalmi lexikon 14 (1992), s.v. Szophoklész
Bolonyai Gábor utószava, Szophoklész drámái, Budapest 2004.
Kulin Veronika
2004
|
|
|
|
