A kiállítás már címével fel kívánta hívni a figyelmet arra, hogy nem a műfaj általánosan szokásos változatát szeretné képviselni. Ókori tárgyakat bemutató kiállítások nézői lényegében ezeknek két változatára vannak felkészülve. Vagy a művészet jellegzetes, lehetőleg kiemelkedően szép alkotásai sorjáznak előtte, vagy a választott kor tárgyi kultúrájának az egykorú élet mozzanatait bemutató emlékek. Az előbbit művészeti, az utóbbit régészeti kiállításnak lehet nevezni. Egy ponton azonban mindkettő rendezése alapjában megegyező: a kiállított tárgyak egymás után sorolásának alapelve az időrendiség: kezdődnek a választott kornak vagy kultúrának legkorábbi, végződnek a legkésőbbi emlékeivel. Kétségkívül jogosult alapelv, különösen azt tekintve, hogy az ilyen kiállítások fő látogatói általában az iskolák osztályai, és tanáraik vezetésével mintegy képeskönyvet kapnak ahhoz, amit történelem-órákon tanultak. A történelem vezérfonalára felfűzött rendezés azonban -bármennyire uralkodó is a világ antik-kiállításain, és nemcsak azokon, - nem az egyetlen lehetősége a tárgyak bemutatásának. Ahogy nem az, bár ugyancsak vitathatatlanul jogosult, az egyes mestereket, műhelyeket, műfajokat a középpontba állító kiállítás sem.

A jelen kiállítást megelőző válogatás a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének anyagából abból az elképzelésből indult ki, hogy egy tárgynak lehet és van hozzánk szóló mondanivalója azon túl is, hogy mikor készült és ki készítette. Az ókori kultúra tárgyi emlékei - ahogy minden más kultúra esetében is - nemcsak készülésük korát és társadalmi hátterét, nemcsak mesterük személyét vagy munkakörülményeit idézik fel, hanem ennek a kultúrának szellemi arculatát is. Érthető, hogy fennmaradt emlékeik nézőit ennek az arculatnak mindenekelőtt azok a vonásai érdeklik, amelyek az illető kultúrának ma is érvényes, sőt annál is több: időszerű tanulságait tükrözik.

Európai kultúránk -a kiállítás, hangsúlyozottan a kirekesztés minden szándéka nélkül, erről szól- közös ókori hagyományai közül ilyen tanulságokat elsősorban a görögöktől remélhetünk. A bemutatott művek a görögök ókori kultúrájának három olyan, egymáshoz szorosan kapcsolódó aspektusát kívánják, természetesen a teljesség igénye nélkül, bemutatni, amely emberi létezésünknek ma is középpontjában áll, és amelynek első megvilágítását tudva vagy tudatlanul a görögöknek köszönhetjük. Rögtön fel kell azonban hívni a figyelmet arra, hogy görögökről itt a szigorúan történetinél jóval tágabb értelemben beszélünk, belefoglalva azt, amit az ókorban szomszédos vagy utód-kultúrák tőlük kaptak, vagyis a görög kultúra kisugárzását -az ókor keretei között maradva- térben és időben, másfelől az adott keretek által megengedett szűkszavúsággal azt is, amiből a görögök a maguk kultúráját felépítették. Ezt a szempontot szem előtt tartva válik érthetővé a néző előtt, miért találkozik a tárlókban vagy a falakon egyfelől etruszk, római, szíriai, parthus, későantik-egyiptomi, végül ókeresztény tárgyakkal, másfelől föníciaiakkal vagy olyan motívumok sorával, amelyeket a görögök az ókori Közel-Kelet kultúráiból vettek át, és alakítottak a maguk képére.

A görögség-fogalom ilyen kitágításának azonban nem pusztán művelődéstörténeti hangsúlya van. Sokkal inkább a kiállításnak ma különlegesen időszerű két vezérgondolatát kívánja illusztrálni: egyfelől azt, hogy a különböző más kultúrákat készséggel befogadó nyitottság az európai kultúrának a görögöktől kapott öröksége, másfelől a nem kevésbé fontos tanulságot, hogy mindaz, amit idegenből kaptak, nem tette kevésbé göröggé kultúrájukat, ellenkezőleg, hagyományaik szilárd talaján mindazt, amit bárhonnan átvettek, göröggé formáltak és görögségük kifejezésének gazdagítására tudták felhasználni. Az ellenkező szemszögből nézve pedig nem kevésbé jelentős, hogy a görögökkel érintkező kultúrákat az, ami tőlük érkezett, a maguk sajátos vonásainak kifejezéséhez segítette: az ibér kultúrát jellegzetesen ibérré, az etruszkot etruszkká nem utolsó sorban a görögökkel való érintkezés tette.

Az elmúlt évszázadokban szokás volt az ókori görög kultúrával kapcsolatban a "görög csodát" emlegetni. Ez épp annyira indokolatlan, mint az újabban divatossá váló teljes tagadása. Csak a szükségképpen idézőjelbe tett "csoda" mibenlétét kell tisztázni. Anélkül, hogy a kérdésre egyetlen, egyedül érvényes választ kellene keresni, egyet érdemes kiemelni. A görögök öröksége a mitológia, de a mitológia cáfolata is; tőlük származik a demokrácia fogalma, de első, máig megfontolást érdemlő kritikái is; ők fedezték fel a művészi ábrázolás olyan eszközeit, mint a perspektíva, az árnyékolás vagy a színek egymásra hatása, de Platónnál olvashatunk először arról, hogy mindez szemfényvesztés, és az igazi, érvényes művészet absztrakt formákban fejezi ki magát. Vagyis az igazi "csoda", amit tőlük örökölni lehet és kell, a nyitottság a másképp gondolkodásra, másképp kifejezésre, a másképp nézésre, az emberi természetek és lehetőségek sokféleségének felismerésével és elfogadásával.

A világnak és az ember benne elfoglalt helyének ábrázolására a legkorábbi és legelterjedtebb eszközük a mitológia volt. Ennek istenalakjai nem egy kinyilatkoztatás dogmatikus előírásait jelenítették meg, hanem az emberi magatartás különböző változatainak adtak formát. Egyetlen istennek, egyetlen életformának való elkötelezettség az erre különlegesen hivatottakon, mint papokon vagy költőkön kívül számukra elfogadhatatlan, mert az ember természetével ellenkező volt: Hippolytos halállal bűnhődött Aphrodité, Pentheus Dionysos megtagadásáért. De nem minden istenalaknak, az élet nem mindegyik formájának volt mindenkit egyformán érintő jellege. Kiemelkedett azonban közülük -megintcsak a kizárólagosság igénye nélkül- kettő: Dionysos és Aphrodité, vagy az utóbbinak a mitológia egy változata szerint gyermeke, a nála szélesebbkörű hatalommal bíró Erós. A kiállítás anyaga kettőjük és a mindkettővel rokon Thanatos világába kíván bevezetni.

Dionysos világa a hétköznapok egyhangúságának, fáradságának, a társadalom rendjébe szorított ember kényszerű kötöttségei szorításának feloldódásáé. Ennek a többi közt két olyan alkalma adódott az ókori görögök számára, amelyben Dionysos jelenlétét érezték: a symposion és a színjátszás. A symposion pontos jelentése: együtt ivás, mert általában az otthon elköltött vacsora után gyűltek össze résztvevői. Az antik vázák nagy része a symposion kelléke volt, akár a görög kerámia egyik legnagyszerűbb leleménye, az ivásra szolgáló kylix, akár a bor töltésére szánt kancsók két fajtája, az oinochoé és az olpé, akár a bort tároló kétfülű amphora, vagy a bor és a víz keverésére szolgáló szélesszájú, nagyméretű kratér. A symposion a gondűzés sok fajtájának volt az alkalma, és a részegség, az önmagunkból való kilépésnek egy formája csak az egyik, és nem a legfontosabb volt ezek közül. A szerelem is csak esetleges kísérője volt. De mint a legjobban Platón Lakomá-jából tudjuk, a zene és tánc mellett a társas együttlét legmagasabb szellemi formáinak, a lét legfőbb kérdéseiről folytatott beszélgetéseknek is itt volt a helye. A symposionnak egyes külső vonásaiban a Közel-Keletről átvett szokása a görögöknél telt meg ilyen tartalommal, és magát a szokást, ha hajlamuk volt rá, a görögökkel érintkező más kultúrák is átvették, ahogy ezt a kiállított etruszk symposion-készlet is tanúsítja. Hogy elsősorban Dionysos jelenlétét, megnyilvánulását érezték a symposionon, a figurális díszítésű vázák sokasága is szemlélteti: az ivásra szántak legtöbbjét az istennek és kísérőinek, a civilizáció által elfojtott elementáris ösztönöket megtestesítő szatíroknak és női társaiknak, a bacchánsnőknek alakja díszíti. Ezek közé az ösztönök közé tartozik a vérontásé is, akár vadászat formájában (Dionysos egyik alakjában vadászként jelenik meg), akár háborúéban, amelyben azonban már Arés, a hadisten birodalmába kell átlépni. Hacsak nem kultikus-humanizált formáját látjuk, mint az egyik vörösalakos kratér képén: két harcos párviadalát a síremléket jelképező növény két oldalán, a római császárkorban véres népszórakoztatássá züllött gladiátori viadalok ősét, amely még őrzi a szokás eredeti, halotti áldozat jellegét.

Kultikus-vallásos jelentése volt a görög kultúra egyik legnagyszerűbb ajándékának, a dráma-költészetnek is. A tragédiákat és komédiákat egyaránt eredetileg csak meghatározott Dionysos-ünnepeken adták elő, mindig álarcban, a személyiség korlátaiból való kilépésnek, a bármivé átváltozni képességnek ebben az eszközében, amely önmagában is Dionysost képviselte, ahogy a kiállított, különböző embertípusokat megjelenítő terrakotta utánzatainak sorában is.

Az önmagából kilépés, görög szóval eksztaszisz végső formája az emberi lét számára a létezésből a nemlétbe való átlépés. Érthető, hogy ennek is kiemelt helye volt Dionysos világában. Egy Aischylosnál megőrzött ókori elbeszélés Hádés, az Alvilág ura gyermekének tudta, Hérakleitos pedig egyenesen azonosította Hádéssal, bár kilépve a mitológikus világszemléletből. Hogy azonban az antikok tudatában voltak ennek a kapcsolatnak, azt jól mutatja a kiállított nagyméretű vörösalakos kratér, délitáliai mester munkája. Ennek a sírbatételre, a halott kísérőjéül szánt edénynek főoldalán kezében thyrsost, Dionysos jelvényét tartó nőalak áll szemben az őt mintegy fogadó Eróssal. Tudjuk az antik mondásból, hogy "sokan vannak a thyrsos-viselők, de kevesen azok, akik Dionysossá váltak"; a nőalak nyilván az utóbbiak egyike, mert a Dél-Itáliában a Kr.e. 4. században elterjedt Dionysos-misztériumok haláluk után az istennel való azonosulást, vagy legalábbis örökké kísérőinek karába fogadást ígértek a beavatottaknak.

Nem meglepő, hogy Erós az, aki fogadja. Az ő világa jóval tágasabb, mint azt nevének vulgarizáló használata sejtetni engedi. A korai görög felfogás szerint olyan princípium megszemélyesítője, amelynek a szerelem csak egyik összetevője. Eszerint Erós az az ösztön, vagy inkább vonzás, amely a világ létezését mozgásba hozta, az ős káoszból a kozmoszt, a rendezett világot megteremtette azáltal, hogy egymáshoz vezette az egymáshoz tartozókat, akár a csillagok rendje keletkezett ezáltal, akár az embereké. Himeros, a Vágy csak testvére volt, nem azonos vele. Erós vonzotta munkájukhoz a mesterembereket, hogy a tárgyak szép formáit létrehozzák, mert a görög világban és örököseinél egy szobor vagy festmény szépségének igénye nem múlta felül egy mécsesét vagy illatszeres üvegét. Félrevezető volna azonban tagadni szerepét abban, ahogy testvérével együtt az emberi testeket egymáshoz vezeti, hogy élet és halál elválásának pillanatnyi felfüggesztésével egyesüljenek. Egy pillanatban, amelyről a görög költészet annyi csodáját hozzánk közvetítő költő, Devecseri Gábor ezt írta:

Most nem hasítja szét a tér,
külön-külön ki mennyit ér;
külön teljes hiány vagyunk,
együtt teljes világ vagyunk;
itt nem választja szét idő,
hogy melyik én, és melyik ő.

De Erós a kiállított ábrázolások némelyikén tükörrel a kezében is megjelenik, mert ő az, aki szembesíti az embereket önmagukkal, hogy megkíséreljék a valóságot az illúziótól, az igazit a talmitól, könnyen elillanótól elválasztani. És ő jelenik meg Thanatos alakjában, mikor az élete végére érkezettet át kell segíteni a végső határon. Thanatos szobrának kiállított torzója lágy, csaknem érzéki vonásaival akár Erós ábrázolása is lehetne, ha értelmezését nem korlátoznák görög mintaképének teljesebben fennmaradt másolatai, amelyeken a kezében tartott, lefelé fordított fáklya kétségtelenné teszi az azonosítást. Nem választható el azonban a két alak egymástól egy bostoni domborművön, amelyen a halott lelkét megítélő mérleget egy Erós-Thanatos alak tartja a kezében. Az ő vonzásából fakad az élet kezdete, ő kíséri végig, és ő áll ott, mikor lezárul. Joggal mondja a platóni Lakoma egy résztvevője: "a teljességre-vágyás neve Erós".

Szilágyi János György