Római tragédiák egyedül Seneca (Kr.u. 4-65) neve alatt maradtak fenn, mégpedig összesen tíz darab. Ezek közül az Octavia címû az egyetlen fennmaradt római tárgyú tragédia (praetexta). Nero elsõ feleségének történetét dolgozza fel, de biztosan nem Senecától származik, hiszen egyrészt maga is felbukkan benne mint szereplõ, másrészt Agrippina árnya olyan pontosan jósolja meg Nero halálának körülményeit, hogy a szöveg csak Nero 68-ban bekövetkezett halála után keletkezhetett. A legtöbben elvitatják Senecától a Hercules Oetaeus (Hercules az Oetán) címû darabot is, amely majd kétszer olyan hosszú, mint a többi tragédia, és jelentõs stiláris eltéréseket is mutat tõlük: sokkal gyengébb költõ munkája, aki azonban sokat idéz Senecától. A Phoenissae (Phoeniciai nõk) a ránk hagyományozott formában nem teljes tragédia, hanem két, egymáshoz nem kapcsolódó hosszabb drámai töredék. Az elsõ Oedipus, a második Iocasta viselkedését mutatja be Eteocles és Polynices testvérháborújának idején. A hagyományozott cím egy olyan kar jelenlétét ígéri, amelynek nincs nyoma a fennmaradt szövegben.
A további hét darab alapján lehet valamiféle képet kialakítani Seneca tragédiaírói teljesítményérõl. Valamennyi mû mellé odaolvashatjuk a klasszikus görög tragédiaíró triász valamelyik darabját, de az összehasonlítás azt mutatja, hogy a drámai cselekmény alakításában Seneca alig támaszkodik az elõdökre. A tragédiák a következõk: Hercules furens (Õrjöngõ Hercules), Troades (Trójai nõk), Medea, Phaedra, Oedipus, Agamemnon, Thyestes.
Visszatérõ kérdés, elõadásra készültek-e Seneca tragédiái, ami egyben a mûfaji tisztaságukra vonatkozó kérdést is implikálja. Hogy a mûvek eredetileg elõadásra készültek-e, megválaszolhatatlan kérdés, de kétségtelen, hogy elõadhatók, hiszen számtalanszor elõadták õket az európai színházak története során. Másfelõl igaz, hogy a drámák nagyon sok mûfaji tradíciót olvasztanak magukba. A kardalok gyakran függetlenednek a cselekmény kontextusától, és egy-egy Horatius-óda filozofikus alaptémáját variálják; a hírnökbeszámolók hajlamosak epikus jellegû és epikus nyelvû betétdarabokká szélesedni. Elég gyakori az is, hogy valamelyik szereplõ vagy a kar mitográfusi katalógust illeszt a szövegbe (például a Iuppiter földi szerelmeit idézõ csillagképekrõl (Hercules furens 1-19) vagy Héraklés tetteirõl (Agamemnon 808-866), ami klasszikus tragédiától idegen, de nagyon emlékeztet Ovidius elbeszélõ technikájára. Vannak jelenetek, amelyekben az egyik szereplõ "tudósít" egy másik mozgásáról. Az ilyen jelenet felfogható úgy, mint egy csak olvasásra szánt szöveg által nyújtott pótléka a látványnak, de valójában nem zárják ki a színpadi elõadást. Mozgás nélküli színpadi recitálásuk azonban valószínûleg nem keltene drámai hatást. Elképzelhetjük azonban úgy is, hogy a nézõ nem látja, amit a szereplõ lát. Így mesélhetné el a testõr, hogyan rohan Iocasta a két szembenálló sereg közé (Phoenissae 427-442), ami a drámai jelen idejébe helyezi azt, ami máskor a hírnökbeszámoló múltja szokott lenni. De az is lehetséges, hogy az egyik szereplõ némajátékkal elõadja mindazt, amit a másik szavakkal lefest. Andromacha elmondja, hogyan öltözködik Polyxena, miközben az tényleg öltözködik (Troades 945-954). lehetséges, hogy az ilyen jelenetek a pantomimus mûfaját építik be a tragédiába, hiszen az szöveges kísérettel elõadott tánc volt.
A Seneca-drámák sokkal inkább az egyes jelenetek feszültségének és nyelvi pátoszának kidolgozására, semmint a cselekmény fokozatos kibontására helyezik a hangsúlyt. Szemben a filozófiai mûvekkel, amelyek sztoikus etikai alapállásból a szenvedélyeken uralkodó észt állítják a középpontba, a tragédia szereplõin saját szenvedélyeik lesznek úrrá, sõt az is gyakori, hogy tudatosan választják az erénnyel, a hírnévvel ellenkezõ, számukra is nyilvánvalóan bûnös és borzalmas cselekvéseket.


Hajdu Péter
2009