Lexikon

Aulos

Chous Athéna és Marsyas ábrázolásával.
A fénykép forrása: Klaus Junker, Die Athena-Marsyas-Gruppe des Myron, JDI 117 (2002) 140, 15. k.

Az aulos a legfontosabb ógörög fúvós hangszer a Kr.e. 7. századtól. 4-15/16 lyukkal (trypémata) ellátott, valószínűleg duplanáddal megszólaltatott oboaféle kettőssíp.
Két különálló, de egyforma hosszúságú, henger alakú sípból állt (gör. bombykes), amelyek nádból, fémből, fából vagy elefántcsontból készültek. A sípok viszonylag vékonyak voltak, általában 8-10 mm-esek. A két szár V-alakban ágazott ki az összekötőrészből (holmos). A fúvórészben (zeugos) egyszerű rezgőcsap volt. Az aulosjátékos szája fölött futó, tarkóján megkötött bőrszíjat viselt, ami egyrészt a fúvás megkönnyítését, másrészt a fúvás közben eltorzult vonások eltakarását szolgálhatta. Az előadások ábrázolásain gyakran látható állati bőrből készült tok (sybéné), egy kettős zsákocska a két síp számára és egy rekesz a fúvórésznek. A két cső alkalmazása egyes alkalmakkor csak a hangerősség növelésére szolgált, azonban a heterofónia céljára is jó volt: az egyik síp külön hozta mélyen a melódiát, a másik magasan a kíséretet. Az aulost az alkalmaknak megfelelően öt különböző méretben és hangfekvésben készítették, így összességében három oktávot tettek ki. Aristophanés a síp hangját a "mümü, mümü" hangutánzó kifejezéssel írja le, és a darazsak dongásához hasonlítja (Lovagok 10, Acharnaibeliek 864-866).
A kettős síp használata általános volt az egész Közel-Keleten. Nem egyértelmű, hogy az aulos mikor honosodott meg görög földön. A legkorábbi biztos keltezés a Kr. e. 8. sz. vége; valószínűleg Kis-Ázsia és Szíria közvetítésével került a görög világba. Érdekes, hogy Homéros egyszer sem szól az aulosról, pedig sok olyan eseményről ír (áldozati menet, áldozatbemutatás, lakodalmas és temetési menetek, kör- és egyéni táncok), amelyekben később rendszeresen használták.

Attikai vörösalakos stamnos. Auloson játszó Heraklés és satyros. A fénykép forrása: Klaus Junker, Die Athena-Marsyas-Gruppe des Myron, JDI 117 (2002) 171, 23

Keleti eredete révén izgató barbár jellegét mindig megtartotta, sőt általában éles, erős hangúnak tartották, épp ezért illett az eksztatikus kultuszcselekményekhez (Dionysos, Kybelé). A mítosz a Dionysost kísérő silénosokat, a phrygiai Marsyast és Olympost tartja aulosjátékosoknak. A művészi aulosjáték (aulétiké) önállósult, Delphoiban, Apollón szentélyében Kr. e. 586-tól aulos-versenyt rendeztek (agón). Athénben, Spártában és Thébaiban az aulosjáték elsajátítása a nevelés részét képezte. Az 5. században az aulos az attikai drámában a legkedveltebb, majdnem az egyedüli hangszerré vált, ám a század közepétől ellenérzés alakult ki a domináns aulos-zenével szemben. Ekkor terjedt el az a történet, hogy Athéné azért dobta el az aulost, mert észrevette, hogy fújás közben eltorzul az arca. Platón és Aristotelés szerint távol kell tartani az ifjúságot az aulosjátéktól, mivel az káros hatású. A rómaiaknál tibia néven ismét népszerűségre tett szert, de a késő antikvitásban nyomát veszítjük.

Irodalom:

F. Zaminer, DNP 8 (2000) 547-549, s.v. Musikinstrumente V/B.
Riemann Musik Lexikon, Mainz 1967, Sachteil 64-65.
M. L. West, Ancient Greek Music, Oxford 1992, 81-109.
G. Comotti, Music in Greek and Roman Culture, Baltimore - London 1989, 67-74.

Csigi Péter
latin szakos hallgató
PTE Klasszika Filológia Tanszék
2004

Összesen:2 db

Agyagszobrocska: kettős sípon játszó Silénos

Kettős sípon játszó pap szobrocskája