Lexikon

Dél-Itália

Itália déli részén a Kr.e. 8. század közepétől kezdve jöttek létre állandó görög települések, tudjuk azonban, hogy már ezt megelőzően is, a mykénéi civilizáció korában, majd a "sötét kor" végétől ismét, rendszeresen keresték fel az itáliai partokat az Égeikum felől érkező hajósok. Amint azt egyes helyeken a Kr.e. 750-es éveknél korábbi görög kerámia felhalmozódása mutatja, nagy valószínűséggel állandó kereskedelmi állomáshelyeket, ún. emporionokat is létrehoztak. A Kr.e. 8. században egyre élénkülő kereskedelmi mozgások célja egyértelműen a Középső Mediterráneum (Etruria, Szardínia) nyersanyagforrásainak kiaknázása volt.
A hagyomány szerint Kr.e. 755-ben önálló itáliai "gyarmatváros" alapítására is sor került, amikor az euboiai eredetű betelepülők létrehozták Kymét (Cumae), a mai Nápolytól nem messze északra. Ez lett egyben a legészakibb itáliai görög település is. Az euboiaiak további kolóniákat alapítottak Szicília keleti partján, s ezzel egyidőben létrehozták a Messinai-szoros ellenőrzését biztosító Rhégiont (ma Reggio di Calabria) a félszigetnek Szicíliához legközelebb eső pontján. Nem sokkal később a Peloponnésosról indult meg Sybaris és Krotón, a magukat "achájnak" nevező kolóniák alapítása, a közép-görögországi Lokrisból származtak Lokroi alapítói, a század végén pedig a spártaiak is létrehozták egyetlen nyugati gyarmatvárosukat, Tarast (ma Taranto). A dél-itáliai görög városok, bár kivétel nélkül a tengerpart közelében épültek ki és valószínűleg mindig figyelmet szenteltek a tengeren folyó mozgásoknak, szárazföldi területük biztosítására és növelésére szintúgy törekedtek, ki több, ki kevesebb sikerrel. Ennek tulajdonítható, hogy közülük nem egy a Kr.e. 7. század során újabb kolóniákat is alapított a térségben. A legkésőbbi dél-itáliai görög városok alapítása a Kr.e. 6. század második felében, a perzsa fenyegetés elől több hullámban nyugatra vándorló kisázsiai görögök (pl. a phókaiaiak) érkezéséhez kötődik, végül Kr.e. 444-ben a periklési Athén a korábbi Sybaris helyén egy pánhellén kolóniának, Thurioinak adott életet. A dél-itáliai görög polisvilágot ókori eredetű, összefoglaló névvel Magna Graeciának (Nagy Görögország) nevezzük.
A görög városalapítók a legtöbb esetben nem lakatlan területre érkeztek: Dél-Itáliában a bronzkor óta több, különböző őshonos kultúra élt egymás mellett, így például az apuliai félszigeten lakó, illír nyelvjárású messapusok, peucetusok és daunusok, vagy a tőlük nyugatabbra élő, kevésbé ismert oenotrusok. Az itáliai kolóniák alapítása a bennszülött népek hol erőszakos, hol békés beolvasztásával járt, sok jel mutat arra azonban, hogy több csoportjuk a klasszikus korig tovább élt a görög városok hátországában, velük többé-kevésbé élénk gazdasági, társadalmi és kulturális kölcsönhatásban. A Kr.e. 5. század végétől kezdve a közép-itáliai Appenninekből újabb bennszülött népek vándoroltak le Dél-Itáliába, egyre népesebb hullámokban, több görög eredetű várost elfoglaltak, mások népességébe csak lassan, fokozatosan épültek be, a térség római meghódítását közvetlenül megelőző időkig.
A dél-itáliai görög városállamokat csak jobb híján, némi történelmi anakronizmussal nevezzük "gyarmatnak", ill. "kolóniának": kapcsolatuk a létrejöttükben szerepet játszó görögországi városokkal, régiókkal nem fogható az újkori gyarmatok és gyarmatosítók függőségi viszonyához. Valójában Magna Graecia városai a legritkább esetben "függtek" alapítóiktól, kapcsolataikat sokkal inkább a mindenkori aktuális politikai helyzet határozta meg, kereskedelmi és kulturális szempontból pedig az égei görög világ minden olyan központja felé nyitottak voltak, amelynek termékei, újdonságai, ízlése és eszméi elérhették őket.
Ennek megfelelően a térség művészeti kultúráját is a sokrétű anyaországi hatások szintézise jellemzi; az egyes itáliai közösségek azonban érezhetően más-más módon válogattak a keletről érkező minták között és más-más közösségi stílussá ötvözték azokat, legalábbis a klasszikus korig. Dél-Itália bővelkedik az archaikus és klasszikus templomépítészet ma is látható, monumentális emlékeiben (Poseidónia, Sybaris, Krotón). Technikai szempontból különös nehézséget jelentett azonban a márványkő hiánya, így a márvány nagyszobrászat emlékei Magna Graeciában igen ritkák, ezzel szemben a görög világban másutt ismeretlen jelentőségre tett szert a mészkőszobrászat, valamint a terrakotta kis- és nagyplasztika. Az itáliai görögök bronzműves tevékenységére az archaikus korban számos jelentős, de nehezen helyhez köthető lelet utal, a Kr.e. 5. századtól azonban egyértelműen magas színvonalú produkciót köthetünk például Lokroihoz. Az archaikus kor egyetlen, nagy művészeti jelentőségű vázafestészeti műhelye Magna Graeciában a feketealakos "chalkisi amphoráké" (Kr.e. 6. sz. második fele); a Kr.e. 5. század utolsó negyedében Athénből bevándorolt mesterek hatására hatalmas mennyiségben termelő és magas színvonalú vörösalakos vázafestészeti műhelyek alakultak és működtek egészen a Kr.e. 4. század legvégéig. A klasszikus kori dél-itáliai vázafestészet négy nagy regionális "iskolája" az apuliai, a lucaniai, a campaniai és a paestumi. A Kr.e. 4. században a dél-itáliai görögség, elsősorban Apulia művészeti kultúrája nagy hatással volt Itália északibb népeinek, elsősorban az etruszk művészeknek és kézműveseknek az ízlésvilágára.

Irodalom:
G. Pugliese Carratelli (szerk.), Megale Hellas, Milano 1983.
E. Greco, Archeologia della Magna Grecia, Roma-Bari 1992.

Bencze Ágnes
2004

Összesen:30 db

következő 10>>