Lexikon

Szilágyi János György: Antik Gyűjtemény. Vezető az Antik Gyűjtemény állandó kiállításához

Első terem - 10.

10. tárló
Görög archaikus művészet: Athén
(Kr. e. 525-480 k.)

Az 530-520 közti évtized fordulópontot jelentett az athéni vázafestészetben. Alighanem a nagyfestészetben végbement változásokkal összefüggésben a vázákon föltűnt a díszítés vörösalakos technikája, a korábbi fordítottja, amelynél az attikai agyag narancsvörösre égetett színében megjelenő alakok és motívumok emelkednek ki a fekete háttérből. Az új technika egyik úttörője, talán első mestere volt a valószínűleg némelyik vázaképét feketealakos technikával is megfestő, "bilingvis" vázákat produkáló Exékias-tanítvány, az Andokidés-festő. Főleg amphorákat díszített; két ismert vörösalakos kylixének egyike Héraklés és bacchánsnő alakjával az 520 körüli évekből, a budapesti vázagyűjtemény legértékesebb darabja, a tárló közepén kiemelt helyen látható. Művészetét elsősorban Etruriában értékelték, legtöbb munkája, alighanem a kiállított kylix is ott került elő.
Mellette egy finomrajzú, symposion-jelenetet ábrázoló kylix töredékei és a tárló túlsó végén egy kylix, belsejében lesben álló harcos félig hátra forduló alakjával, arra is figyelmeztet, hogy az új technikával, az egykorú reliefszobrászathoz hasonlóan, a vázafestészet is a mozgás és a térmélység ábrázolásának új lehetőségeit kutatta.

Héraklés az Andokidés-festő kylixéről;
Kr. e. 520 k., részlet

Jó példái vannak ennek a vörösalakos technika felfedezése után számbelileg még jó ideig uralmon levő, de művészileg az új ábrázolásmód képviselőitől mind messzebb elmaradó feketealakos vázafestészetben is, amelynek 520-480 közt készült példányai a középső emelvény két oldalán sorakoznak. A formák között szerepel a symposionok fontos kelléke, a szélesszájú keverőedény, a kratér korinthosi típusának új, szélesebb és két-két rúdból alakított fülű változata (innen a neve: oszlop-kratér), mellette pedig a kerek szájú olpé és a lóhere alakú kiöntőjű oinochoé is; ezekből töltötték (mint az utóbbinak neve is mutatja) a kratérból merített italt a kylixekbe vagy a magasabb skyphosokba. Művészileg a legjelentősebb az Andokidés-kylix melletti amphora, az új technika mestereitől láthatólag szívesen tanuló és azzal maga is kísérletező Rycroft-festő műve; egyik oldalán a két testvér-isten, Apollón és Artemis jelenik meg anyjuk, Létó előtt, a másikon Dionysos és kísérői. Az utóbbi jelenet, mint már az előző tárló anyagából is kitűnt, a leggyakoribb tárgya a főként symposionokon használt különböző rendeltetésű vázák képeinek. A technika megújításának szükségét érezte az Athéna-festő műhelyéből kikerült, Apollónt és két nőalakot ábrázoló, az Exékias-váza melletti oldalon álló oinochoé mestere, mikor a feketealakos kép hátterét fehérrel takarta le, hogy tompítsa a fekete sziluett-alakok körvonalainak élességét. Az újítást nemcsak a késői feketealakos vázákon használták szívesen a 6-5. század fordulója után, ahogy a szemközti 12. tárló lékythosai mutatják, hanem alapja lett az 5. században kialakult fehéralapos technikának is. A térmélység, a harmadik dimenzió érzékeltetésében kelt versenyre a vörösalakos vázákkal a tárló másik végében álló, az etruszk Caerében (ma Cerveteri) előkerült amphora festője, mikor a hagyományos témát, a harcba induló négyesfogatot - nem meggyőzően sikerült kísérletképpen - háromnegyed nézetben próbálta meg ábrázolni. A századvég feketealakos amphoráinak jelentős részét magába foglaló, a vázákon sokszor nevének említésével ünnepelt (l. erről a 11. tárlót) athéni ifjúról, Leagrosról elnevezett csoportba tartozó váza másik oldalát mitológiai jelenet díszíti: Triptolemos kerekes trónszéken elindul, hogy elterjessze az emberek közt a gabonát, Démétér istennő ajándékát; körülötte Démétér, valamint lánya, Persephoné és Apollón alakja. Díszítésének technikája miatt érdekes a mögötte látható kis amphora; az eredetileg teljes egészében fekete mázzal bevont váza két oldalán mitológiai jelenetek láthatók (Apollón és Héraklés harca a delphii háromlábú jósszékért, illetve Héraklés amazón-harca); ezeket antik váza-előképekről másolva a háttér kivágásával és vörösre festésével vitte fel a vázára a 19. század elejei hamisító, vagy inkább a nápolyi rajz-iskola egy vizsgamunkát készítő növendéke. Tárgya miatt érdemel figyelmet a tárló másik szélén a kis oinochoé-töredék: énekverseny győztese, koszorúval, énekre nyitott szájjal, vele szemben zenekísérőjének az új divat szerint hét húrral felszerelt lyrája. Mellette egy hanyag rajzú kylix az 5. század elejei, számos darabból álló Leveletlen-csoportba tartozik, amely a jelenetek hátterében ekkor gyakran megjelenő borostyánágak (l. pl. szemben, a 12. tárló bal oldalán a kis oinochoét) levél nélküli ábrázolásáról kapta a nevét; a kezében bőségszaruval ülő borostyánkoszorús Dionysost közrefogó táncoló szatírok csoportjának két oldalán az Andokidés-festő csészéjén is látható, a 6. század utolsó negyedében rendkívül elterjedt díszítő motívum tűnik fel: az edény mindkét oldalán egy-egy szempár néz vissza a nézőre, aki így - egy lehetséges értelmezés szerint - mintegy részesévé válik a dionysosi menetnek, akárcsak az edény belsejében megjelenő táncoló szatír, kezében koszorúval. A kratér másik oldalán álló két lékythos (az egyik sziklát hajító kentaur ritka jelenetével) a válldíszükről elnevezett Kakas-csoportba tartozik, tehát, ahogy a vázaforma is tanúsítja, azonos műhelyben készültek, az 5. század elején.

Athéni vörösalakos kylix belseje térdelő harcossal; Kr. e. 500 k., részlet

Athén archaikus művészetének csúcsait azonban nem a vázafestészete, hanem a szobrászata jelentette. A szentélyekben és sírok fölött álló márványszobrok művészetének csak visszfényét mutatják a tárló közepén kiállított terrakotta szobrok, a nagyszobrászat stílusának és típusainak olcsó követői. Legtöbbjüket fogadalmi ajándéknak szánták a nagy szentélyekbe, de nem egyszer sírba kerültek a halott mellé. Valamennyi negatív formából készült, vagyis nem egyedi, hanem sokszorosított darabok. Eredetileg az általános szokás szerint mind festve voltak, mint a márványszobrok is, de többnyire csak a fehér alapozás nyomai maradtak meg rajtuk. Ritka az eredeti festésükről olyan teljes képet adó példány, mint a két ruhás nőalak (az egyik kezében virággal), az Akropolison talált márvány lányszobrok (korék) késő-archaikus példányainak kicsinyített, de a kompozíció lényeges vonásairól hű képet adó másai. Mellettük a kezében íjat és szarvasborjút tartó Artemis attikai kultuszszobor emlékét őrzi. A másik oldalon a trónszéken ülő istennő széltében elterjedt késő-archaikus típusának athéni változatai állnak; a majdnem tömör, egyetlen formából készült, hátul csak elsimított alakok az agyagszobrászat tömegprodukció-jellegére utalnak, a szemközti 12. és 13. tárló azonos típusú szobrocskáival összehasonlítva pedig jól mutatják, hogy az archaikus görög nagyszobrászat viszonylag szűk típustárának változatain hogyan érvényesülnek az egyes nagy művészeti központok sajátosságai. Az ülő istennők típusa önmagában többnyire azonosíthatatlan, a figurák bármely istennőnek értelmezhetők voltak, akinek a szentélyében fogadalmi ajándékul elhelyezték őket; az athéniak nyilván elsősorban Athénát látták bennük, amit olykor a szoborra festett ismertetőjelei is igazolnak. Tőlük balra és előttük az ülő és fekvő léc-idol mintából préselt fejjel, egyikük mellén a festett, illetve plasztikusan mintázott jellegzetes kígyózó lánccal, a 8. tárló boiótiai idoljainak későbbi athéni változata. A férfimaszk alighanem a maszk-isten, Dionysos megjelenítője, a fején fúrt lyuk tanúsága szerint nyilván szentélyben falra akasztásra szánták.
A terem többi darabja az archaikusból az érett klasszikus korszakba átvezető korai klasszikus periódusnak, antik nevén a szigorú stílus korának, a győztes perzsa háborúktól Periklés koráig tartó időszaknak (Kr. e. 480-450 k.) az emléke. A vezető szerep a kultúrában továbbra is Athéné maradt, ahogy ezt a vörösalakos vázák tárlója egyértelműen tanúsítja.