|
Szilágyi János György: Antik Gyűjtemény. Vezető az Antik Gyűjtemény állandó kiállításához
Harmadik terem - 13.
11. tárló
Etruszk művészet
(Kr. e. 525-450 k.)
 | Etruszk feketealakos amphora oroszlánok közt férfifejjel;
Kr. e. 520-500 k. |
Az előző tárló késői bucchero-edényei már átvezetnek a 6. század második felébe. A század közepe nagy változások kezdete volt Etruriában. A keleti görögök első, 600 körüli városalapítását a nyugati Mediterráneumban (Massiliában, a mai Marseille-ben) fél század múlva a perzsa birodalom terjeszkedése elől nyugatra menekülők áradata követte. Ezeknek letelepülését az érdekszférájukba eső területen az etruszkok a púnokkal szövetségben meg tudták akadályozni, de tengeri hatalmuk megingott, és súlyos háborúk után 474-ben végképp alulmaradtak a Cumae és Siracusa vezette nyugati görögökkel szemben, miközben 500 táján Róma is sikeresen kelt fel uralmuk ellen. A tengeri kereskedelemből mindinkább kiszorulva az etruszkok észak felé, szárazföldi utakon kerestek új kapcsolatokat. Ennek volt az egyik tünete a belső-etruriai települések fontosságának növekedése, amire az előző tárló végén a Chiusi vezető szerepét tanúsító bucchero-vázák utaltak. A század harmadik negyedében, részben nyilván beköltözött mesterek hatására, a keleti görög művészet hangja vált erősebbé Etruriában, majd egyre inkább az athénié, főleg a feketealakos kerámiáé, amelyet, mint a "tyrrhén" amphorák példája mutatta (l. I. terem, 9. tárló), a század második negyedétől kezdték egyenesen etruszk vevők számára készíteni, és ez a tendencia a század végéig erősödött. Ennek hatása tükröződött a helyi vázafestészetben is, amelyben a század közepétől a feketealakos díszítésmód vált uralkodóvá. Athéni művésznek stílusa alapján is etruszk tanítványa volt a tárló elején álló, kentaur és róka, illetve szarvast leterítő oroszlán jelenetével díszített töredékes, kiegészített amphora mestere, az ún. Borostyánlevél-festő. Az etruszk feketealakos vázafestészet legjelentősebb teljesítménye azonban a Vulciban működő Micali-festő termékeny műhelyének produkciója a század utolsó negyedében és az 5. század elején. A vezető mester két műve a tárló elején nemcsak személyes képességeit, hanem a görög, egyre inkább az athéni vázadíszítés etruszkká alakulásának folyamatát is jól mutatja. Az egykorú görög művészetben ismeretlen motívumok, mint a hydria vállán a szárnyas Gorgó-fej, testén az ökölvívó viadalt eltáncoló alakok - talán halotti játékok szereplői -, köztük a mozgásuk ritmusát kísérő kígyózó vonalakkal, vagy az amphorán körbefutó oroszlánok közt felmerülő férfifej a görög kerámia egyéni hangú és félreismerhetetlenül etruszk tanítványára vallanak.
 | | Etruszk terrakotta Minerva-fej; Kr. e. 480-470 k. |
A magas fülű, talpas tál (kyathos) formája az ő műhelyére utal, díszítése azonban stílusa alapján egy késői követőjének műve, aki a test sziréneit és táncoló bacchánsnőjét, a fül szatír-figuráját a mestertől idegen puszta sziluett-technikával festette az 5. század első negyedében. Athénban ekkor már a vörösalakos technika is fénykorának vége felé járt, de az etruszkok egy évszázadon át idegenkedtek tőle, és a mázra festett, bekarcolással tagolt vörös sziluett-díszítéssel vagyis ál-vörösalakos technikával (l. az 5. tárlót) helyettesítették. Ennek egy példája a tárló másik végében álló hydria harcos búcsúztatásának az egykorú görög kerámiából jól ismert (l. az oszlop-kratért az I. terem 11. tárlójában), stílusában is athéni hatást tükröző jelenetével; a vele rokon ál-vörösalakos vázák, az egyikük görög szignálójáról elnevezett Praxias-csoport edényei Vulciban, a Micali-mesterét folytató műhelyben készültek.
A cumaei vereséget megelőző fél század, Etruriában a művészet klasszikus kora, a kerámiánál jelentősebb műfajokban: a monumentális építészetben, a nagyszobrászatban és a nagyfestészetben is kiemelkedő teljesítmények korszaka volt. A nagyszobrászatban rossz minőségű, csak durván faragható kőfajták mellett Dél-Itáliához hasonlóan elsősorban a terrakottát, ritkábban a bronzot használták. A korszak végén, 480-470 táján készült a tárló befelé néző hosszú oldalán látható, szoborhoz vagy szoborcsoporthoz tartozó, életnagyságú Minerva-fej, az etruszk terrakotta-szobrászat jelentős, a korra jellemző fiziognómiai vonásokat mutató példája; az istennő neve itáliai, de az etruszk kultuszban kiemelkedő szerepet játszó alakját a 6. századtól a görög Athénával azonosították, akinek, mint a budapesti fej tanúsítja, ikonográfiai vonásait is átvette. Mellette egy archaikusabb stílust utánzó 19. századi etruszkizáló terrakotta istennő-fej fekszik. A visszanyúlás korábbi korszakok művészetéhez mindig jellemző volt az etruszkokra (így éledt fel a daedalikus stílus egy évszázad múlva az előző tárló két darabján), a görög művészet 5. századi modern irányzatainak példáját pedig - mint a Praxias-hydria kapcsán már kitűnt - csak vonakodva követték, és gyakran archaizálással helyettesítették, ahogy a Minerva-fej mögötti fogadalmi rendeltetésű férfifej mutatja. A mellette kiállított kis sisakos harcos fej annak a hamisítás-hullámnak a tanúja, amely a húszas években a veii Apolló revelációként ható felfedezését követte. Magas szintre jutott a 6. század közepe táján az etruszk bronzművesség. Nagyméretű mesterműveiből kevés maradt fenn, jóval több a szentélyekben elhelyezésre szánt kis bronz fogadalmi szobrokból. Ezek részben a görög archaikus szobrászat típusait követték, gyakran a már említett megkésettséggel, mint a tárló fal felőli oldalán a tábla jobb felső sarkában látható koré (l. az I. terem 7. tárlóját) és a bronzedények közt kiállított kuros mutatja. Figyelmet érdemlő teljesítmény a táblán alul bemutatott, etruszk archaikus stílust utánzó ifjúalak.
 | Két bronzdísz (Héra és Héraklés,
a Dioskurok) etruszk edénytartóról;
Kr. e. 5. sz. eleje |
A bronzedények a kerámiához képest luxusárunak számítottak, de fennmaradt mennyiségük mutatja, hogy széles körben hozzáférhetők voltak. A Micali-vázák mögötti kancsó a tárlóban a legkorábbi példájuk; oroszlán- és két majomfejjel díszített fogójával dél-görögországi típus pontos mása az 525 körüli évekből; a tárló másik végén álló három 5. századi kancsó formája viszont helyben alakult ki. Az oroszlán-figurában végződő fülű kerekszájú olpé típusa egész Etruriában népszerű volt; a mellette álló csőrös kiöntőjű kancsó, nyakán bekarcolt növénydísszel, a 6. század végétől tömegesen az Alpokon túlra exportált etruszk bronztárgyak legjellegzetesebb típusa. A középső tábla bal oldalán látható három finom kidolgozású darabot - egy háromlábú edénytartóról (tripusról) származó két díszt Héra és Héraklés, illetve a Dioskurok alakjával, valamint egy edényfület díszítő, hippokamposon (uszonyban végződő testű lovon) lovagló ifjúalakot - együtt találták a Rajna menti Dürkheimben, ahova az egykorú kereskedelemmel jutottak. Hogy a tengertől elfordulni kényszerülve, ezeknek az áruiknak útvonalait biztosítsák, a 6. század végén az etruszkok Észak felé egészen a Pó torkolatáig kiterjesztették fennhatóságukat; az 5. században elsősorban az itt ekkor hirtelen felvirágzott két város, Adria és Spina közvetítésével tartották fenn a kapcsolatot az Adriai-tengeren északra hajózó görögökkel. Kultúrájuk fénykorában az etruszkok mindennapi élete is új vonások sorával gazdagodott. Erre utal a Micali-vázák mögötti csontból faragott, női kézben végződő két kanál, alighanem kozmetikai használatra, és a tárló befelé néző hosszú oldalán az agyag írótábla, mellette egy bronz íróvesszővel (stylussal), amelynek fogója a terrakotta Minerváéhoz hasonló arcvonásokkal ábrázolt plasztikus ifjúalak; feje a viasszal bevont írótáblára vésett írás törlésére szolgáló lapban végződött. A stylusnak ebben a korban szinte egyedülállóan igényes kivitele az írás megbecsülését mutatja egy korban, mikor az etruszkok közt a görögöktől tanult, majd a kultúrájuk kisugárzási területén Itáliában általuk elterjesztett főníciai betűírás gyakorlata még kiváltságnak számított.
Klasszikusnak nevezhető korszakában az etruszk művészet új műfajokkal is gazdagodott, amelyek közül nem egy műhelyeik önálló formateremtő képességéről tanúskodik (l. a következő tárlót is). Ilyen a bronz kandelábereknek az a típusa, amelynek egy képviselője a 10. és 11. tárló közt fali vitrinben látható. A három állat-mancsban végződő lábon álló hosszú nyelet a gyertyatartó karoknak a budapesti példányon hiányzó koszorúja fölött egy-, vagy ritkán kétalakos plasztikus dísz koronázta, ezúttal táncoló ifjú szobra. A kandeláberek formáját meghatározó gyakorlati rendeltetésük az esti lakomák színhelyének megvilágítása volt, de gyakran kerültek a gazdagabb sírokba mint rangjelző luxustárgyak és az örök világosság jelképei. Készítésük folyamatos volt az egész 5. századon át, és még azon túl is. A koronázó figurák némi késéssel és a mintaképek stílusának átfogalmazásával az egykorú görög, főleg athéni és peloponnésosi szobrászatot követték. A műhely, amelyben az Athénban is szívesen fogadott etruszk típus kialakult, Vulciban volt, ahol a 11. tárló 5. századi bronzedényei és a Dürkheimben talált díszek is készültek, de rövidesen Vulcit követő új műhelyek is kialakultak a Pó torkolatához vezető úton, Orvietótól Spináig.
 | | Hol járunk |
<< előző következő >>
Harmadik terem |
|
|
