Lexikon

Sallustius

C. Sallustius Crispus, római történetíró (Kr. e. 86 - Kr. e. 35/34). Iulius Caesar híveként politikai szerepet is vállalt, 46-ban Africa nova (Numidia) provincia helytartója lett. Itteni tevékenysége miatt (többek között sikkasztás vádjával) pert indítanak ellene. A pert valahogy megússza; 44 után - saját bevallása szerint mert megundorodott a politikától - már nem vállal közéleti szerepet, a Caesar halála utáni zűrzavarból is sikerül kimaradnia. Haláláig visszavonultan él a rövid politikai pályafutása során szerzett vagyonból vásárolt római birtokán (horti Sallustiani), ahol a történetírásnak szenteli idejét.

Sallustius három történeti munkája közül kettő, a Catilina összeesküvése és a Iugurtha háborúja maradt fenn teljes egészében, a Korunk története (Historiae) című, eredetileg is befejezetlen írás csak töredékesen (a szerző neve alatt hagyományozódott két, Caesarhoz szóló levél és a Ciceróhoz címzett vitairat valószínűleg nem hiteles). A Catilina és a Iugurtha témája a közelmúlt római történelmének egy-egy eseménye, amelyek elbeszélése alkalmat ad a szerzőnek arra, hogy kifejtse sajátos felfogását arról, hogy mi tette naggyá Rómát, és mi okozta a válságot. Valószínűleg éppen ezért választotta Sallustius a történelmi monográfia műfaját is, amelyet latin nyelven ő művelt magas szinten először (méltó folytatója - miként Sallustius művének általában is - majd Tacitus lesz). A sallustiusi monográfia jellegzetes egységei az ábrázolás, azaz az események elbeszélése mellett a következők: a szerző etikai elveit tömören összegző prológus, a római történelem általános tendenciáit elemző exkurzus, valamint a szereplők jellemzésére szolgáló beszéd és jellemrajz.
A római történetírás alapvető vonása a példaadásra, az értékek felmutatására való törekvés, illetve az elbeszélt események-tettek jelenre való vonatkoztatása. Ezt látjuk Sallustiusnál is, akinek felfogásában a történelem menetét egyik oldalon az emberi virtus - azaz, leegyszerűsítve, az adott szituáció nehézségeit uralni képes erő -, másik oldalon az emberi jellemgyengeség változatos formái (a pénzsóvárság, a törtetés, az elpuhultság) és a végzet összjátéka határozza meg. A Sallustius által ábrázolt emberek többnyire nem képesek felülemelkedni önmagukon, s a virtusszal, jobbik önmagukkal szemben általában kudarcot vallanak. Olykor azonban mégis képesek az erényes cselekvésre - az események egy pontján még a szerző ábrázolásában egyértelműen féktelen és erkölcstelen Catilina is lelki nagyságról tesz tanúbizonyságot.
Ami igaz az egyes emberre, igaz az egész közösségre is: mivel az egyéni cselekvések szintjén ritka a valódi virtus (Sallustius valódi példaképe egyébként a Catilinában nem Caesar, hanem Cato), a közösség, a római senatus és a nép sem képes ellenállni a kísértéseknek, s nem képes felülkerekedni a történelmi helyzetből fakadó nehézségeken. Igaz, hogy végül a Catilina-összeesküvést felszámolják, s Iugurthát nagy nehezen legyőzik, ennek ellenére mindaz, amit addig látunk, az emberi gyengeség, a demagógia és a korrupció uralmáról árulkodik. A római köztársaság válsága, a folyamatos hanyatlás Sallustius felfogásában megállíthatatlan: a senatus és a nép valódi összhangon alapuló közös hatalma nem valósítható meg többé.
A hanyatlás könyörtelenül következetes ábrázolása az egyik ok, amiért Sallustius életművét nagyra becsülték a következő századokban, és amiért az máig nem veszített aktualitásából; a másik ok Sallustius írói nagysága, drámai érzékével, egyedi, archaikus nyelvezetével és páratlan tömörségével.

Irodalom:

Sallustius Összes művei, ford. Kurcz Á., utószó Hahn I., Budapest 1978.
K. Büchner, Sallust, Heidelberg 1960.
M. von Albrecht, A római irodalom története I., ford. Tar I., Budapest 2003, 326-47.
Horváth I. K., "Róma legélőbb történetírója", Tiszatáj 7 (1965), 576-78.

Böröczki Tamás
2005