| Lexikon | |
| Egyszerű kereső | Összetett kereső | Műtárgylista | Lexikon |
|
Virtus A megszemélyesített Virtus alakja elválaszthatatlan a római kultúrában, ill. az ókori latin nyelvű irodalomban alapvető szerepet játszó virtus-fogalomtól, már csak azért is, mert a tulajdonnevek nagy kezdőbetűvel való megkülönböztetése újkori találmány. A virtus a vir 'férfi' főnév -tus képzővel ellátott alakja (vö. pl. senex 'öreg' > senectus 'öregség'), s különféle jelentései szorosan összefüggenek azzal, hogy az idők során milyen válaszokat adott a római kultúra arra a kérdésre: mitől férfi a férfi? Nem csupán arról van szó, hogy a virtus mindenkori jelentése attól függ, mit tartottak az adott történeti korban (vagy társadalmi rétegben, irodalmi műfajban, kontextusban stb.) a férfi-lét, ill. ember-lét lényegének, hanem arról is, hogy erre irányuló gondolataikat jelentősen befolyásolták a virtus szóhoz kapcsolódó képzetek. E jelenség természetesen nem kivételes: a nyelv kulturális és a kultúra nyelvi meghatározottságára világít rá.Valószínűsíthető, hogy a virtus eredendően szexuális értelemben vett 'férfierőt' jelentett (vö. genius), ám ez több önmagánál, hisz az archaikus felfogás szerint a külvilágra is kisugárzó férfipotencia azonos a világra való hatás/hatalom képességével, s ez az, ami a 'karizmát', az igazi 'férfiasságot' konstituálja. A virtus ezen, eredeti jelentése a római társadalomtörténet alakulásával párhuzamosan átszíneződött: a Kr. e. 5. században keletkezett XII táblás törvényekben már 'derekasság' értelemben találjuk, míg számtalan szöveg tanúskodik a 'harciasság, bátorság' jelentésről. Az egyik a római polgárnak (civis Romanus) a polgári, a másik a katonai feladatokra való 'idoneitásának, férfiúi rátermettségének' konkretizációja, s így mindkettő szervesen következik a virtus eredeti értelméből. Mély ellentét tátong azonban a kétféle rátermettség között, s ez ellentmondásossá teszi a virtus fogalmát: míg általában dicsőítik, ill. hiányolják és visszasírják mint megkérdőjelezhetetlen katonai-polgári 'erényt' (pl. Terentius, Cato, Sallustius, persze a legkülönfélébb összefüggésekben és hangsúlyokkal), aközben olyan hangok is megjelennek, miszerint "jobb dolog a virtusnál a jog (ius), hisz virtusra gyakran hitvány emberek is szert tesznek, ám a jog és a méltányosság távol tartja magát a hitványaktól" (Ennius). Elsősorban azért kellett sokaknak elgondolkodniuk a virtus etikai értékén, mert a görög aretének - eredetileg 'harci kiválóság', azután általánosabban, sőt morálfilozófiai terminusként is 'erény' - a virtusszal való megfeleltetése kézenfekvő volt ugyan, de nem problémátlan, ami vagy a római virtus etikai bírálatához vezetett (ld. Ennius), vagy pedig ennél is radikálisabb lépéshez: a virtus-fogalom újradefiniálásához. "A virtus nem más, mint hogy tudja az ember, mi a helyes", jelenti ki Lucilius, vagyis: a virtus (az 'erény', immár etikai színezettel) a jó tudása. Lucilius itt úgy próbálja megalkotni az "új virtust", hogy a szó eközben ne veszítse el eredeti, római ízét. Cicero már nem próbál egyetlen virtus-fogalommal operálni: bölcseleti műveiben az "eredeti római" virtus is megmarad, de mellette az areté fordításaként a virtus lesz - egyes és többes számban (virtutes) egyaránt - a különféle erények (mértékletesség, igazságosság stb.) összefoglaló elnevezése. A filozófia felségterületén kívül azonban ezt a megkülönböztetést nem lehetett fönntartani: így maga Cicero is, mikor Pompeius hadvezéri rátermettségéről igyekszik meggyőzni polgártársait, retorikájában látványosan használja ki a katonai és az etikai virtus elnevezésbeli azonosságát, azt sugallva, hogy Pompeius esetében a kettő szerves egységet alkot. A megszemélyesített Virtus természetesen női istenség, már csak a szó nyelvtani nőneme miatt is. Amazónszerű, harcias nőként ábrázolták, sisakkal a fején, lándzsával a kezében: a megtévesztésig hasonlít Roma istennőhöz, ami talán a Róma-eszme és a virtus egyfajta félig öntudatlan azonosítását rejti magában. Kultusza kezdettől összefonódott Honoséval (honos v. honor: 'tisztelet, megtiszteltetés, megbecsülés, dicsőség'), ami arra utal, hogy a rómaiak szemében virtus és honos kölcsönösen feltételezte egymást. Virtus Augustus számára különösen fontos volt: a katonai sikereket és a fennen hirdetett "morális megújulást" a megszemélyesített Virtus alakja volt képes egy személyben szimbolizálni. Irodalom: W. Eisenhut, Virtus Romana, München 1973. Ferenczi A., Valerius Flaccus és az epikus hagyomány, Budapest 2003, 71-77. Th. Ganschow, LIMC 8/1 (1997), 273-281, s.v. Virtus. Th. Köves-Zulauf, Bevezetés a római vallás és monda történetébe, Budapest 1995, 133. Tamás Ábel 2004 |
|
|||||||
