Lexikon

Iulius Caesar

Kr.e. 100-44.

A leghíresebb római hadvezér. Kr.e. 73-ban kezdte meg Rómában politikai pályafutását, mérhetetlen politikai ambíciói voltak. Kr.e. 63-ban megválasztatta magát pontifex maximusszá, ami élethosszig tartó tekintélyes főpapi tisztség volt. Óriási adósságokba verte magát, hogy fényes játékok rendezésével nyerje meg a választókat. Pénzzavarából a milliomos Crassus és hispániai helytartósága segítette ki. Kr.e. 60-ban elérte, hogy consullá válasszák, ami a legfőbb tisztség volt. Még mielőtt hivatalba lépett volna, kibékítette egymással Róma két leghatalmasabb emberét, Pompeiust és Crassust, és titkos szövetségre lépett velük (1. triumvirátus) - annak érdekében, hogy semmi ne történhessék hármójuk akarata ellenére. Consulsága alatt megvalósította Pompeius követeléseit, s földet osztott, Crassusnak az adóbérlők kötelezettségeinek könnyítésével kedvezett, önmagának pedig megszerezte Gallia helytartóságát. Ez jelentős katonai hatalommal ruházta fel őt, amit később, további évekre meghosszabbítva teljes Gallia meghódítására használt fel: Kr.e. 58 és 51 között vezetett hadjáratai során a birodalomhoz csatolta Galliát. Vö. Római hadviselés.

H. Motte, Vercingetorix megadja magát Caesarnak

Róma korábban azzal vetette meg lábát Galliában, hogy miután a gall törzseket Észak-Itáliából Kr.e.121-ben kiűzték, kiterjesztette észak felé a hispániai provincia határait. Kr.e. 58-ban, amikor a mai Svájc akkori lakói, a helvétek felkerekedtek hegyeikből, és Rómának története során először népvándorlással kellett szembenéznie, Caesar torlaszokat építtetett a Rhone völgyében, s a gallok felajánlott segítségét is elfogadta, hogy megállítsa inváziójukat. A helvétek legyőzése után röviddel újabb veszedelem fenyegette a frissen megszerzett területeket, egy teuton törzs, Ariovistus vezérlete alatt. Caesar északra vonult a Rajnához, hogy szembeszálljon velük. A déli gallok örömmel fogadták győzelme hírét, az északiak azonban, akiknek törzsi kapcsolatai a Rajna túlpartjára is átnyúltak, megrémültek tőle. Ez ellen a harcias nép ellen hadakozva telt el a következő négy év, mialatt még a bretagne-i venetusok és Kr.e.56-54-ben britanniai kelta rokonaik ellen is hadjáratot vezetett, mígnem legalább névleg sikerült pacifikálnia egész Galliát. Kr.e.53-ban azonban a gallok Vercingetorix vezetésével tömegesen fellázadtak a birodalomba való bekebeleztetésük ellen, és Caesar kénytelen volt újrakezdeni a hadjáratot. A gall háborúk utolsó szakasza, amelyben Caesarnak már olyan ellenséggel kellett megküzdenie, aki időközben sokat tanult a római módszerekből, egy évig tartott. Ekkor Vercingetorix egy hatalmas kiterjedésű erődített táborba vonult vissza, Alesiába, amely a Szajna eredetének közelében állt. Ez a döntése nagy hibának bizonyult; a rómaiaknak hatalmas tapasztalataik voltak az ostromharcban. Fallal zárták körül Alesiát, és a 14 mérföld kerületű sáncrendszer elejét vette, hogy bármi utánpótlás bejuthasson a táborba. A legionáriusok nagy mesterei voltak az ásónak; ellenséges területen a légiók minden este körülárkolt tábort építettek maguknak. Amikor feltűnt egy kelta felmentő sereg, amely a becslések szerint negyedmillió harcost számlált, Caesar a maga 55 ezer emberét a saját falai mögött felhalmozott készletekből élelmezte, és sikeresen vissza is verte a keltákat, miközben Vercingetorix ostromát is tovább folytatta. Három sikertelen kitörési kísérlet után a gall törzsfő megadta magát. Caesar Rómába vitette, hogy diadalmenetében bemutassa, aztán kivégeztette. Halálával összeomlott a gallok ellenállása, és országuk a Római Birodalom része lett. Gallia bekebelezése után Nyugaton a Római Birodalom szinte el is érte legnagyobb kiterjedését.

J.-L. Gerome, Caesar meggyilkolása

A birodalom sikeres terjeszkedése azonban Itáliában válságba döntötte Róma egész társadalmi és politikai rendszerét. Az újoncozás sosem szűnő kényszere - főleg az itáliai lakosság körében, akikre nem terjesztették ki a római polgárjog előnyeit, hiába csatolták országukat Rómához -, és az évenként ismétlődő hadjáratokból győzelmesen hazatérő consulok egyre növekvő hatalma - amit arra használtak, hogy pénzt és befolyást követeljenek maguknak a magisztrátusoktól -, mindinkább nyilvánvalóvá tette, hogy a katonaállítás régi módja és a választott kormányzat rendszere nem felel meg az új viszonyoknak.
A válság akkor tört ki, amikor Caesar sikeresen befejezte galliai hódításait. Caesar azzal a kéréssel fordult a szenátushoz, hogy hosszabbítsák meg parancsnoki megbízatását, de visszautasították. Erre a XIII. légió élén Rómába indult, holott a provincia határait elhagyva parancsnoki tiszte jogilag hatályát vesztette, vagyis gyakorlatilag megtagadta a parancsot. A kitörő polgárháború 7 esztendeig tartott (Kr.e.50-44), és olyan távoli hadszínterekre is kiterjedt, mint Hispánia, Görögország és Egyiptom. A mindenhol győző hadvezér néhány év alatt gyakorlatilag átformálta Róma politikai életét. A szenátus az egyik légiót a másik után küldte Caesar ellen a lázadás leverésére, de legfőképpen is korábbi szövetségesét, Pompeiust. Miután Crassus halálával a triumvirátus fölbomlott, őbenne látták Róma Caesar elleni védelmezőjét. A háború Caesar győzelmével ért véget. Valójában azonban azzal ért véget, hogy miután 44-ben élethosszig tartó dictatorrá választották, s a régi római királyok aranykoszorújával jelent meg a nyilvánosság előtt, a dictatura elvi ellenzői összefogtak elkeseredett ellenségeivel, és Kr.e. 44. március idusán megölték Caesart.
Az ezután kibonatkozó hatalmi harcban és a kiújuló polgárháborúban Caesar unokaöccse, Octavianus sorra legyőzte ellenfeleit és Kr.e.27-ben végső győzelmet aratott. A megjuhászkodott szenátus, amely már korábban megszavazta neki a császári címet - holott hivatalosan csak princeps volt (első szenátor) -, most ezt az augustus (fenséges) jelzővel is kiegészítette. A köztársasági intézményeket névleg fenntartották, de gyakorlatilag felszámolták, és attól fogva a Római Birodalom császárság volt.

Caesar galliai és polgárháborús harcairól Kommentárjaiban emlékezett meg. Műveit a reneszánsz korától fogva hadvezérek és hadtörténetírók rajongva csodálták. Komolyságát sosem vonták kétségbe. Holott Caesar alaposan átgondolt politikai cél érdekében írta kommentárjait. Korabeli olvasói alighanem jól tudták, hogy a szerző szándékosan eltúlozta saját tetteinek jelentőségét. Caesar katonái robotok, hogy mit tesznek, attól függ, ott van-e velük Caesar, a csatát mindig a vezér beavatkozása tereli a helyes irányba. Olyan, a katonákat belülről hajtó erőkről, mint a hazaszeretet, idegengyűlölet, vallás, öntudat, büszkeség vagy bűntudat, szó sem esik. Caesar mindössze annyit árul el seregéről, hogy az engedelmeskedett parancsainak. Elbeszéléséből úgy tűnik, seregének legérdekesebb vonása az volt, hogy egy bizonyos Iulius Caesar vezette.

Castiglione L., Az ókor nagyjai, Budapest 1982, 286,
J. Keegan, A csata arca, Budapest 2000, 75-81,
J. Keegan, A hadviselés története, Budapest 2002, 263sk.
nyomán.