Lexikon

Fatum

Fatum - végzet, sors (latin). A görög-római mitológiában számos - főként személytelen - istenség (gör. aisa, moira, ananké; lat. Fata, Parcae) jelképezte az egyes emberre kiszabott megváltoztathatatlan sorsot, az elkerülhetetlen véget, a halált. Sokszor azonos az istenek akaratával, máskor, így Homéros Ilias-ában még maga Zeus, a főisten is kénytelen meghajolni előtte, és beletörődni halandó fia korai halálába (16, 431-461). Hésiodosnál a sors megtestesítői, a "részt osztó" istennők (moirák) fonják (Klóthó), gombolyítják (Lachesis) és vágják el (Atropos) az emberi élet fonalát. Latin megfelelőik a párkák (Parcae). A görög tragédiáknak állandó "szereplője" a mindenki fölött álló, kérlelhetetlen és kiismerhetetlen sötét hatalom, a végzet.
A - különféle görög terminusokkal jelölt - végzet gondolata Hérakleitostól kezdve jelen van a görög filozófiában is (ld. Empedoklés, az atomisták, Platón), ám nem (vagy nem csupán) személyes emberi sorsot, hanem valamiféle természeti törvényszerűséget, a természetben föllelhető ésszerű rendet jelöl. Meghatározó jelentőségű fogalommá a sztoikus filozófián belül vált, melynek egyik tartópillére a természetfilozófiai-logikai érvekkel alátámasztott végzet elmélete. A világmindenséget szerves egységként szemlélő sztoikusok számára a végzet (heimarmené, latinul: fatum) részint az isteni értelem (logos), az isteni gondviselés (pronoia) és a természet (physis) szinonimája, részint ok-okozati kapcsolatok determinált szövevénye, melynek a világban zajló minden történés a része, beleértve az egyes ember cselekedeteit is. A végzet létezése szükségképpen igazolja a jóslás létjogosultságát. A fatum elmélete főként tarthatatlan morális következményei miatt - bár ezek kiküszöbölésére, az emberi szabadság megmentésére történtek kísérletek a sztoicizmuson belül - számos filozófiai vita forrásává lett. Ezen polémiák fontos emléke Cicero végzetről írt műve. A végzet-tan mindvégig része maradt a sztoikus filozófiának, de nem egységes, változatlan elméletként (ld. ún. középső sztoicizmus, Seneca, Epiktétos, Marcus Aurelius).
A latin fatum a fari, 'mondani', 'ünnepélyesen kijelenteni', 'megjövendölni' igéből származik, szó szerinti fordítása: 'ami ki lett mondva'. 'Végzet' jelentése világosan utal a kimondott szónak a római vallásban betöltött rendkívüli jelentőségére: a sorsistennők, a Fata azáltal teremtik meg az egyes ember sorsát a születése pillanatában, hogy "szólnak", "kimondják" azt. A római irodalomban a fatumnak mindezeken felül van egy speciális jelentése is: az egész római nép sorsát, hivatását eleve meghatározó erő, melynek megmásíthatatlan rendelése a birodalom létrehozása, határainak folytonos kiterjesztése. Vergilius Aeneis-ének főszereplője, Aeneas saját személyes boldogságát, a szeretett Dido életét is kénytelen feláldozni azért, hogy teljesítse a fatum által kijelölt küldetését: a világot leigázó római nép ősévé legyen. Livius ugyancsak a fatumnak tulajdonította Róma alapítását, egy hatalmas birodalom kezdetét (I 4,1). Ez a sajátos római végzet-felfogás a hivatalos propagandának is lényeges eleme volt.


Irodalom:

Cicero, A végzetről, ford. Szekeres Cs., Budapest 1992.
Cicero, A jóslásról, ford. és jegyz. Hoffmann Zs., Szeged 2001.
S. Bobzien, Determinism and Freedom in Stoic Philosophy, Oxford 2002.
R. F. Lebrun, La notion de fatum dans l'oeuvre de Virgile, Löwen 1974.
Th. Köves-Zulauf, Bevezetés a római vallás és monda történetébe, Budapest 1995.

Szekeres Csilla
2005