Ikon (a görög eikón szóból ered, jelentése "kép", "képmás"). Az ikon egy speciális technikával (általában tojástemperával, de elõfordul, hogy enkausztikus technikával vagy mozaikból, vagy akár más eljárással) készült, vallásos tárgyú és vallásos tisztelettel övezett táblakép, amely elsõsorban a keleti keresztény egyházakban használatos. A bizánci képrombolás idején (726-843) megalkotott képteológia szerint az ikon a megtestesülés tanúbizonysága, az egyház tanításának kifejezõje, egyszersmind kapcsolat az ikon elõtt imádkozó ember és az ábrázolt személy (Krisztus, Mária és a szentek) között: ezzel magyarázható a meglehetõsen szigorú ikonográfia és az ikonra jellemzõ meghatározott formanyelv, a technikai és stiláris kötöttségek (ikonfestészeti kánon). Tematikájukat tekintve az ikonok legfõbb csoportjai: a Krisztus-ikonok, a rendkívül nagy változatosságot mutató Mária (Istenszülõ)-ikonok, a tizenkét fõünnepet (krisztológiai és mariológiai ünnepeket) ábrázoló ikonok és a szentek ikonjai. Az ikonokból álló szentélyrekesztõ az ikonosztáz, amelynek a századok során ugyancsak megszilárdult ikonográfiája alakult ki. A legkorábbi fennmaradt ikonok a 6. századból származnak. Az ikonfestészetnek térben és idõben különbözõ, sajátos stílusjegyekkel, esetleg ikonográfiai jellegzetességekkel is rendelkezõ iskoláit lehet megkülönböztetni. A legnevesebbek ezek közül: a kopt és a képrombolás elõtti bizánci ikon; a képrombolás utáni bizánci mûvészet: a Makedón-, a Komnénos-kor és a "Palaiologos reneszánsz" ikonfestészete; a grúz, a dél-szláv (szerb és bolgár) ikon; az orosz ikonfestészet (fénykora a XIV-XVI. század); valamint a posztbizánci ikonfestészet: a krétai iskola, a balkáni mûhelyek, az orosz Sztroganov-iskola, az orosz ószertartásúak festészete, illetve a XX. században világszerte újjáéledt kortárs ikonfestészet.


Kríza Ágnes