Lexikon

Római időszámítás

A római naptár fejlődésében csillagászatilag három szakaszt különíthetünk el. Az első, az ún. lunaris, vagyis kizárólag a holdfázisokra épülő naptárat a hagyomány szerint Romulus, Róma alapítója és első királya alkotta meg, a következőt, az ún. lunisolarist, amely a holdfázisok mellett már a nap éves pályáját is figyelembe veszi, s amelyet a rómaiak egészen Iulius Caesar koráig használtak, Numa Pompilius király nevéhez kötik, a solaris naptárat pedig Iulius Caesar vezette be, amelyet az ő nevéről Iulianus naptárnak neveztek el. Ezen utóbbit használjuk mind a mai napig, a történelem folyamán csupán egyetlen nagyobb korrekciót hajtottak végre rajta, XIII. Gergely pápa utasítására, 1582-ben.

A legősibb naptár körülbelül 360 napos éve két részre oszlott, egy, a földművelésre és a háborúzásra alkalmas 304 napos egységre, ill. egy névtelen időszakra, amely a téli holt szezont foglalta magában (ez valamivel több, mint 50 napból állt). A 304 napos egység 10 eltérő hosszúságú hónapból állt, sorrendben: Martius, Aprilis, Maius, Iunius, Quintilis (július), Sextilis (augusztus), September, October, November, December. A hat utolsó hónap számnevekből képzett alakja is egyértelműen azt mutatja, hogy az archaikus naptárban március volt az év kezdete.
A római hagyomány szerint Numa Pompilius vezette be a 12 hónapból álló holdévet, amely 354 vagy 355 napos volt (a valódi lunaris év szinodikus holdhónapokkal számolva 354 napos), amelyet bizonyos időszakonként egy kiegészítő időszak hozzátoldásával (intercalatio) a nap járásához próbált igazítani (a 354 napos hagyomány szerint évente 11 napot toldottak az évhez, míg a 355 napos szerint - egy négy éves ciklussal számolva - a ciklus évei 355, 377, 355, valamint 378 naposak voltak). A bizonytalanság oka az, hogy a pontifexek (főpapok) rendszertelenül alkalmazták az intercalatiót, a betoldásnál főleg politikai okok döntöttek, hiszen az év megnyújtásával egy-egy magistratus hivatali idejét tetszésük szerint meghosszabbíthatták. A szökőhónapot (Intercalaris vagy Mercedonius) február 23-a után toldották az évhez. A Numa-féle naptár ugyanis két újabb hónappal egészült ki. A napok átrendezésével a korábbi névtelen időszakból két újabb hónap jött létre: Ianuarius és Februarius. Ezzel együtt változott a naptár szerkezete is, valószínűleg január már ekkor az év első hónapja lett (bár a hivatalos naptárban csak Kr. e. 153-ban helyezték át az év kezdetét január 1-re, ettől az évtől a consulok ezen a napon léptek hivatalba), de a február hónap végi ünnepnapok (Lupercalia) tisztító áldozatai világosan jelzik, hogy a hónap a korábbi év végi időszakból alakult ki. Azt nem tudjuk pontosan, hogy mikor történt ennek a naptárnak a kialakítása, az azonban bizonyos, hogy Kr. e. 509, a capitoliumi Iuppiter-templom felavatása előtt történt, ugyanis a 12 hónapos naptárban egyetlen Iuppiter Capitolinus ünnep sem szerepel.
Az intercalatio önkényes alkalmazása miatt a Kr. e. 2-1. században súlyos időszámítási anomáliák fordultak elő: Kr. e. 190-ben 119, Kr. e. 168-ban pedig 74 nappal járt az év a csillagászati év előtt, Iulius Caesar és Pompeius polgárháborúja idején pedig az év az évszakokhoz képest 90 napot késett. Kr. e. 46-ban Caesar utasítására Szoszigenész egyiptomi csillagász előbb februárban egy 23, majd november végén egy 67 napból álló szökőhónapot toldott az évhez (amely így 445 napból állt), majd teljesen átalakította a római időszámítási rendszert. A lunisolaris évet elhagyva egy tisztán solaris évet vezetett be, ezzel kialakította a ma is használatos négy éves ciklust, vagyis három 365 napos évet egy 366 napos szökőév követett. A reform még arra is ügyelt, hogy a többletnapok a hónapok végére kerüljenek, így ugyanis az ünnepnapok megmaradtak eredeti, megszokott helyükön. A szökőnapot továbbra is korábbi helyére, vagyis a Terminalia ünnepét követő napra (február 23.) iktatták be. Caesar azonban nem döntött arról, hogy mikor iktassák be az első szökőévet, erről csak Augustus rendelkezett, így Kr. u. 4 és az azt követő valamennyi 4. év lett szökőév. A hónapok elnevezésében is történt két maradandó változás, előbb Kr. e. 44-ben Quintilist Iulius Caesarról Iuliusnak nevezték el, majd Kr. e. 8-ban szenátusi határozattal Sextilist Augustus császárról Augustusnak.

A hónapoknak voltak voltak határnapjaik is. A Kalendae a hónap első napja volt, az elnevezés a latin kalare 'kihirdetni, kikiáltani' igéből származik, s arra utal, hogy a pontifexek a holdsarló megjelenésekor hirdették ki az új hónap első napját. Az Idus a holdtölte volt, amely a Iulianus naptárban március, május, július és október hónapokban a 15., a többi hónapban pedig a 13. napra esett. A harmadik határnap a Nonae volt, amely, mint neve is mutatja, a 9. nap volt az Idustól visszafelé számolva, vagyis azokban a hónapokban, amikor az Idus a 15. napra esett, akkor a hónap 7., amikor pedig a 13. napra, akkor a hónap 5. napja volt.
Az írott római naptárat fastinak nevezték, ebben az év napjai mellé feljegyezték, hogy praetor folytathat-e bírósági tárgyalásokat, illetve szabad-e termelő-, kereskedelmi-, vagy egyéb profán jellegű tevékenységet folytatni: a dies fasti azokat a napokat jelentette, amelyek alkalmasak voltak a profán tevékenységekre, a dies nefasti pedig az ünnepnapokat jelölte. A köztársaság korától kezdve a fastira feljegyezték az évi főtisztviselők (a consul és a censor), a triumphust nyert hadvezérek és a pontifex maximus nevét is, amire azért volt szükség, mivel Rómában az állami főtisztviselők alapján tartották nyilván az éveket. Ebből a szokásból ered a fasti második alapjelentése, a római főtisztviselők jegyzéke: így az egyes fastik a későbbi korokban a korai római történelem legfontosabb forrásainak számítottak. A consullisták közül három fasti maradt ránk töredékes formában, a fasti Antiates, amely Kr. e. 55 előtt keletkezett (a Kr. e. 84-55 közötti consulok listája), a fasti Capitolini, melyet Augustus császár helyezett el a Forum egyik arcusán Kr. e. 18/17-ben (a Kr. e. 483-12 közötti consulok listája), és a fasti Ostienses, mely a Kr. u. 2. század végén készült (a Kr. e. 49 - Kr. u. 177 közötti consulok listája).

Az antikvitásban a lineáris és a ciklikus időszemlélet egymás mellett élése volt jellemző: az ókori emberek számára a világ a folyamatos újjászületés, az örök visszatérés állapotában létezett. A kereszténységgel jelent meg az a fajta lineáris időszemlélet, mely az idő múlását egyetlen kezdőponthoz mérte. Ez az "időnyíl" a történelmet két szakaszra osztotta: a Krisztus születése előtti, illetve a Krisztus születése utáni időre. A kereszténység elterjedése előtt nem volt egyetlen olyan meghatározott időpont, amelyhez a történelmi eseményeket mérhették volna. Rómában az egyes éveket a consulpárokkal számolták, listájukat Varro, az Augustus-kori régiségbúvár rendszerezte, és a hét római király uralkodási éveinek összeadásával kiszámította, hogy Romulus Kr. e. 754/753-ban alapította Rómát. Bár az antikvitásban Róma alapítási évére több mint egy tucat variáció volt forgalomban, mégis a Varro-féle datálás terjedt el. Ennek az volt az oka, hogy négy igen tekintélyes szerző, Atticus, Cicero, Verrius Flaccus és Livius is ezt a dátumot fogadta el, másrészt a későbbi keresztény hagyomány is erre építette a maga időszámítását: Dionysius Exiguus apát a varrói rendszerre támaszkodva állapította meg Jézus Krisztus születését.

Irodalom:

Censorinus, A születésnap, ford. és bev. Forisek Péter, Gödöllő-Máriabesnyő 2004.
P. Ovidius Naso, Római naptár / Fasti, ford. Gaál L., Budapest 1986.
Hahn I., Naptári rendszerek és időszámítás, Budapest 1998.
E. Bickerman, Chronology of the Ancient World, New York 1980.
Gesztelyi T. - Havas L., Római kronológia, in: Havas L. (szerk.), Bevezetés az ókortudományba III., Debrecen 1999, 235-272.
A. K. Michels, The Calendar of the Roman Republic, Princeton (N. J.) 1967.
Th. Mommsen, Die römische Chronologie bis auf Caesar, Berlin 1859.
A. E. Samuel, Greek and Roman Chronology, München 1972.
Szabó Á., Antik csillagászati világkép, Budapest 1998.

Forisek Péter
2004