|
Szilágyi János György: Antik Gyűjtemény. Vezető az Antik Gyűjtemény állandó kiállításához
Harmadik terem - 11.
9. tárló
Itáliai népek művészete
(Kr. e. 10-1. század)
 | | Latiumi (?) bronz férfiszobor; Kr. e. 9-8. sz. |
A tárló elsősorban a félsziget belsejében és az adriai partokon élő különböző nyelvű, eredetű és kultúrájú népek művészetéből ad válogatást a vaskor kezdetétől, vagyis az 1. évezred elejétől, amikor a történeti forrásokból ismert etnikai és kulturális identitásuk kialakulása elkezdődött, Itália római uralom alatti egyesítésének befejezéséig, ami önálló létezésük végét jelentette. Ezek a népek váltakozva szövetségben vagy harcban álltak délen és nyugaton a görögökkel, nyugaton az etruszkokkal, majd később az északról Itáliába hatoló keltákkal (gallokkal), de mindez, ahogy már a 4-8. tárlók anyaga mutatta, nem volt akadálya a kulturális kapcsolatoknak; a görög és etruszk magaskultúra hatására azonban nem vesztették el önálló sajátosságaikat, amelyek rendkívül színessé tették a római egyesítés előtti Itália kultúrájának képét. A tárlóban jobbról balra keletkezésük időrendjében elhelyezett darabok különböző itáliai kultúrákat képviselnek.
Ezeknek kialakulása idején, önálló struktúrájuknak bizonyos elhatárolódással járó megszilárdulása előtt szabadon terjedtek el Itália-szerte a tárgyi kultúra egyes elemei. Ezek közé tartoznak a késő-bronzkortól a 7. századig általánosan, majd a római korig jóval ritkábban használt biztosítótű formájú ruhatartó tűk (fibulák) is. A tárló jobb oldalán a falon három korai, a 10-7. században elterjedt típusuk látható; a legfölső, íves hátú példány formája az Égeikumban és a Balkánon már korábban széltében ismert volt (l. a kis arany fibulát az I. terem 1. tárlójában); Itáliában a típus többnyire a női sírokra jellemző, alatta balra a "kígyós" fibula viszont inkább a férfi sírok tartozéka volt. A fibulák alatti emelvényen elöl egy kis 9-8. századi bronz férfiszobor alighanem a Tiberistől Campaniáig terjedő Latiumból való, amely a latin népeknek a nevét adta; a kiállított példány a legkorábbi itáliai bronzszobrok egyike, és jól látható rajta, hogy mestere még agyagban gondolkodott; itáliai párhuzamai is kizárólag Latium egykorú agyagszobrászatából ismeretesek. A mind Campania, mind elsősorban Etruria felől érkező hatásokat befogadó Latiumban készült a tárló közepén hátul kiállított 5. század elejei épületdíszítő terrakotta női fej és az előtte látható miniatűr antefix, fogadalmi rendeltetésű épület-modellről; campaniai előképét a terem hátsó hosszú falának a tárlóval szemközti antefixei közt lehet megtalálni. Már a római uralom korába vezet a baloldalt a nagy női mellkép alatti terrakotta nőalak, Diana latiumi kultuszának késői emléke a Nemi-tó partján épült szentélyéből, amely 500 körül a Rómával szembenálló latin városok fő közös kultuszhelye volt.
Campania és Etruria közt a kapcsolatok legalább a 9. századra mennek vissza, majd a 7. század végén újból megerősödtek, és a 6. század közepe után a Nápolyi-öböl görög települései mögött széles sávban etruszk uralom alakult ki (l. a 7. tárlót is). A campaniai etruszk művészet példája a tárló jobb szélén kiállított két edény, a jellegzetes etruszk bucchero-kerámiának (l. a 10. tárlót) a 7. sz. végétől egy évszázadon át működő helyi műhelyekben készült utánzatai; a nagyobb oinochoé görög, az állítólag Pompejiben talált kisebb kancsó az 1. tárlóból ismert főníciai-ciprusi típust utánozza; mindkettő fém formára megy vissza.
 | | Campaniai etruszek terrakotta antefix; Kr. e. 525-500 k. |
Nagyhatású produktumai voltak a campaniai etruszk műhelyeknek a görög mintákat követő, elsősorban Capuában készült antefixek, amelyeknek levélkoszorús keretezése helyi lelemény; a tárló fölött a terem sarkában két sorozatuk látható, az első (talán cumaei eredetű) palmettákkal, a második Gorgó-, Silénos- és bacchánsnő-fejjel díszítve, égetés előtt feltett és csaknem épen maradt festéssel, az 525-475 közti korszakból, az etruszkok és görögök közti sorsdöntő háborúk idejéből; észak felé kisugárzó hatásuk útját jelzi a kiállított latiumi miniatűr antefix.
Az edények előtti emelvényen álló kettős bika- és kosfej alakú, felfüggeszthető bronz amulettek, amelyeknek típusa a 8-6. században a Kaukázustól Görögországon át Szardíniáig elterjedt, az emelvény melletti kis ló-alakú függővel együtt a Közép-Itáliában, az Appenninektől és az Adriai-tengertől bezárt területen fekvő Picenum kultúrájának jellegzetes emlékei. Picenum lakóinak eredete bizonytalan; a déli részén használt nyelv a feliratok tanúsága szerint az italikus nyelvek oszk-umber-szabell ágához tartozott, az észak-picenumi feliratok nyelve egyelőre megfejtetlen. A Picenum és Etruria közti, az ókorban Picenumtól északra az Adriai-tengerig terjedő Umbria italikus népének jellegzetes fogadalmi tárgyai a tárlóban ferde táblára tett kétdimenziós és erősen absztrahált mintázású kisbronz férfi- és nőalakok, valamint az alattuk álló harcos-szobrok. Mindezek tömegesen kerültek elő az 5-3. századi helyi szentélyekből, és eljutottak egyfelől a Dunántúlra, másfelől az Ibér-félszigetre is. Umbria lakóinak etnikai származása ugyancsak felderítetlen, de a 6. század közepétől kultúrájuk már világosan elkülöníthető déli szomszédaikétól, a mai Abruzzo, Molise és részben Basilicata tartományban, az Appenninek közepén és az adriai parton lakó, az 5. században Campaniába is behatoló samnis népekétől; kultúrájukat a tárlóban elöl a harcosaik és általában a férfiak által viselt, az 5. és főleg a 7. tárló vörösalakos vázáin ábrázolt bronz öveknek egy teljes példánya képviseli; mellette jobbra két övcsat töredék jól mutatja az eredeti görög palmetta-motívum helyi átalakulását. A rómaiak csak fél évszázados elkeseredett, véres háborúk után tudták 290-ben a samnisokat "szövetségesek" címen fennhatóságuk alá vonni, de kis helyi szentélyeikhez kapcsolódó műhelyekben azután is készítettek minden klasszikus hagyománnyal szembenálló stílusú fogadalmi terrakotta szobrokat; ezeknek egyike, egy szinte stereometrikus mintázású férfifej látható a bronzöv mögött.
 | | Fogadalmi terrakotta férfifej az Abruzzokból; Kr. e. 3-2. sz. |
A félsziget fölötti egyeduralomért vívott nagy harcok idejéből a még erősen etruszk kultúrájú Rómában is szaporodtak a nyomai a helyi művészeti műhelyeknek. Alighanem ezek egyikében készült a samnis öv melletti kis fogadalmi rendeltetésű vagy füstölőként használt terrakotta oltár, domborművén görög mitológiai jelenettel: Néreis fáklyával és Héphaistos műhelyében Achilleus számára készült sisakkal (l. a tarentumi mészkő szobortöredéket a 4. tárlóban). Egyelőre azonban Róma művészetére inkább a betagolódás Itáliának főleg a 4. századtól kialakuló művészeti köznyelvébe volt jellemző, mint felismerhető egyedi formai vagy ikonográfiai sajátságok (az oltár példányai és utánzatai is messzire eljutottak, főleg Dél felé). Ennek a városi magas kultúrákat viszonylag kevéssé érintő köznyelvnek (koiné) fő összetevői közül a legfontosabb az italikus, az etruszk és a dél-itáliai görög, vagyis italióta "dialektus", majd egyre nagyobb mértékben a Nagy Sándor hódítása nyomán kialakuló hellénisztikus művészet hatása, amely Róma keleti terjeszkedése során mind szabadabban áramlott be Itáliába. Mindez egyelőre nem bénítólag, hanem inkább ösztönzőleg hatott az itáliai kultúrákra, legföljebb egymástól nem elszigetelt, de az etnikai-nyelvi közösségek határain átlépő nagyobb művészeti egységek kialakulását segítette. Ezeknek illusztrálói a tárló bal oldalán kiállított fogadalmi szobrok különféle típusai. A fal előtt álló nagy női mellszoborhoz hasonló igényes darabok ritkák voltak ebben a produkcióban, amelybe túlnyomórészt szerény kivitelű, olcsón hozzáférhető darabok tartoztak. Ezek a 4. századtól hirtelen tömegesen lepték el a nagyobb, nemkülönben a szűkebb körben látogatott kis szentélyeket. Három, elterjedési területük szerint is nagyjából elkülöníthető fő típusuk volt: a Tanagrák művészetét folytató terrakotta figurák elsősorban Dél-Itáliában (l. az 5. és főleg a 8. tárlót) és Szicíliában terjedtek el, a tárló bal szélén csoportosított, emberi testrészeket vagy áldozók alakját helyettesítő egész és fél fejeket ábrázoló terrakották Etruriában, Rómában, Latiumban és Campaniában, az áldozókat vagy Herculest megjelenítő kisbronzok pedig Belső-Itáliában és az adriai oldalon. A római fennhatóság kiterjedése és Itália-szerte római települések létesülése során mind könnyebben átjárható területeknek ezek a tömegkészítményei azonban fő elterjedési központjaikon kívül is szinte mindenhová eljutottak.
 | Terrakotta oltár római műhelyből, rajta Néreis Achilleus fegyvereivel;
Kr. e. 4. sz. vége |
A Tanagrák itáliai változatai a 8. tárlóban az Appenninek közepén jelennek meg, késői utódjuk, a kisbronzok mögötti levélkoszorús terrakotta nőalak Latiumban. A szintén levélkoszorús kisbronz áldozók, amelyeknek kiállított példánya mögött a hamisítót nem túl nagy feladat elé állító modern utánzata áll, ugyancsak nem köthetők szigorúan egy meghatározott területhez; hasonlóképpen a 8. tárlóból már ismert Hercules-szobrocskákat, amelyek mögött márvány talapzaton egy kiválóan sikerült modern változatuk látható, nemcsak a samnis népek kedvelték, hanem - egy Kr. u. 1. századi görög tudós szerint - "nemigen van hely Itáliában, ahol ne tisztelnék". A gyógyító vagy termékenységet adó istenek szentélyeiben vagy kultuszhelyein elhelyezett, a meggyógyított vagy gyógyításra, esetleg jobb funkcionálásra váró testrészeket ábrázoló ún. anatómiai terrakották is Itália távoli részein felbukkannak, ahogy természetesen Görögországban sem ismeretlenek. Ezeken a csoportokon belül - ellentétben az umbriai vagy a 11-12. tárlóban látható etruszk bronzokkal - a típusok és öntőformák vándorlása miatt is nehéz egy-egy területre jellemző stílusvonásokat megkülönböztetni; még a nagy női büsztöt is csak bizonytalanul lehet Dél-Etruria vagy Latium valamelyik műhelyének tulajdonítani. A 2. századtól az itáliai fogadalmi szobrok kivitele mind szegényesebb, igénytelenebb, választékuk (az említett kis helyi műhelyektől eltekintve) mind szűkebb lett, továbbélő régi típusaik pedig új vonásokat vettek fel (l. például a bal oldalt látható két álló ruhás alak viseletét vagy a mögöttük kiállított fejek arcvonásait és haj-mintázását). Ezek éppúgy, mint a kisbronz fogadalmi szobrok némelyike vagy az áldozók fejre húzott ruhája, már a romanizálódás hatását mutatják. Másfelől a szegényebb néprétegek fogadalmi művészete a római művészet egészén is nyomot hagyott (l. a IV. teremben). Itália népeinek nagy része utoljára az ún. szövetséges háborúban bizonyította be, hogy nem nyugodott bele függetlensége elvesztésébe. Róma azonban még közvetlenül a lázadók leverésével végződő háború előtt, Kr. e. 89-ben minden erre igényt tartó itáliai "szövetséges"-nek megadta a római polgárjogot. Ez végső megpecsételése volt az elszíntelenedő, sokarcúságát elvesztő itáliai művészet önálló, Rómától független létezésének, bár a hagyományos kultuszok túlnyomórészt romanizált formában és eredeti tartalmukat jórészt elvesztve természetes kimúlásukig általában tovább élhettek. Itáliai és szorosabb értelemben vett római művészeti vonások megkülönböztetésének azonban egy-két elszigetelt központtól eltekintve ekkor már egyre kevésbé van lehetősége, az italikus kultúrák és művészetek története a Kr. e. 1. század első felében lényegében véget ért.
 | | Hol járunk |
<< előző következő >>
Harmadik terem |
|
|
