Lexikon

Catullus költészete

Catullus életére nézve rendelkezésünkre áll néhány külső forrás, és verseiből is levonhatunk következtetéseket, mindebből azonban elmesélhető életrajz nem kerekedik ki. Hieronymus Krónikája szerint Kr. e. 87-ben született, és 30 éves korában halt meg. Csakhogy Kr. e. 55-ben történt eseményeket még említ verseiben. Apja veronai házában Iulius Caesar is megfordult, és a költeményeiben emlegetett számos birtokból is arra következtethetünk, hogy meglehetősen vagyonos réteghez tartozott. Kr. e. 57/56-ben Bithyniába ment Memmius helytartó kíséretének tagjaként, és az úton meglátogatta testvére sírját, aki ezek szerint 57 előtt halt meg. Apuleius szerint Catullus legtöbb szerelmes versének címzettjét, Lesbiát a valóságban Clodiának hívták, akit pedig azonosítani szokás a Kr. e. 60. év consulának, Q. Caecilius Metellus Celernek a feleségével, akiről Cicero sok rosszat mondott a Caelius védelmében tartott beszéde során.

Catullus (Kr.e. 87 k.-54?) költészetének sokat emlegetett közvetlensége olyan benyomás, amelyet a szövegek különböző retorikai és poétikai eszközök révén keltenek. A Catullus-verset rendkívül gondos építkezés és rafinált intertextuális játék jellemzi. A lírai költemények egyenként és együtt is kialakítják egy szellemes, évődő baráti közeg képét, amelyen belül az egyes vers beszélője megszólalhat. Erre a baráti közegre egyrészt a poetae noui (a 60-as és 50-es évek újító költői mozgalma) hellénisztikus ízlése jellemző, másrészt a hivatalos értékrenddel szembeni "ellenmorál" kialakítása. Ez Catullusnál jellemzően a hagyományos római értékkategóriák megnevezésének átértelmezését is jelenti. Már maga a barátság is személyes vonzalmon alapuló, választott kapcsolatnak látszik inkább, mintsem a hagyományosan öröklött érdekközösségnek, amelyre esetleg szeretet és szolidaritás alapozható. A versek témája a magánszféra (otium) megélése, ami egyben a közéleti és üzleti tevékenység (negotium) mint tradicionális római főérték néhol explicit elutasítását jelenti.
Az emberi élet legfontosabb színterének tekintett otium a barátság, a költészet és a szerelem köré szerveződik. A szerelmi költemények címzettjei közül Lesbia a legfontosabb, hiszen hozzá nagyságrendekkel több vers szól, mint bárki máshoz. Ezek a versek ráadásul lexikailag is elkülönülnek a többi szerelmes verstől, amennyiben a szerelmi aktusra finom szókinccsel utalnak, és például a más nőkkel kapcsolatban szokásos, durva megnevezés, a futuare ige Lesbiával kapcsolatban sohasem hangzik el. Nehezen igazolható az olyan olvasói eljárás, amely a Lesbia-verseket egyetlen (életrajzi) elbeszéléssé próbálja összeolvasni: a versek sorrendje korlátlanul variálható, hiszen datálhatatlanok, és mivel egy részük a vegyes metrumú versek, más részük az epigrammák közt található, két nagy csoportjuk metrikai alapon különül el egymástól a szöveghagyományban. Majdnem általánosan jellemző rájuk ugyanakkor az irodalmi (és társadalmi) hagyomány férfi és női szerepeinek felcserélése. A Catullus-versek beszélője egyébként is gyakran kérkedik azzal, mennyire képtelen a társadalmilag elvárt férfiszerep betöltésére.
Lesbia neve nyilvánvalóan Lesbos nagy költőnőjére, Sapphóra utal, de itt talán elsősorban a Sapphóhoz kapcsolódó ókori életrajzi hagyományt érdemes felidézni, amelyet a komédia színpada alakított ki és hagyományozott. Sapphó eszerint a nemi vágyait gátlástalanul kiélő asszony, a korlátozhatatlan, promiszkuus nemiség szimbóluma. Ezzel az uralkodó nőtípussal szemben a férfi alárendelt helyzetbe kerül, és ha éppen nem ünnepli a diadalmas szexualitást, akkor saját kiszolgáltatottságán kesereg.
A hosszabb, tudós költemények közt a legtöbb figyelmet a 64. carmenre szokás fordítani, amely az epyllion műfajának legalábbis római mintapéldája. Catullus itt olyan történetmondással kísérletezik, amely szinte parodosztikus módon kerüli, hogy az elbeszélésben bármi is történjen. Az eposzi hangvétellel kezdett költemény az Argo vízrebocsátása után rögtön Peleus és Thetis lakodalmára tér át, hogy ott megakadjon a nászágy hímzett takarójának leírásánál. A takarón, amelyről a narrátor azt állítja, hogy hősök nagyszerű tetteit (heroum virtutes) ábrázolja, valójában Ariadna látható, amint Dia szigetének partján elhagyatottan panaszkodik. Az ekphrasis, a képi ábrázolás leírása szinte észrevétlenül siklik át a kép narrátori kommentálásába (76. sor: Nam perhibent...), amely a képen látható jelenet előtörténetét és folytatását meséli el mintegy 200 sorban. De amíg mi egy egészen más történetet hallgattunk, a lakodalmas nép is tette a dolgát, hiszen amint az elbeszélés visszavált a tulajdonképpeni helyszínre, az emberek tántorogva (vago pede) távoznak. Az olvasói elvárásokat a narráció nemcsak általában a történés hiányával játssza ki, hanem a mitológiai ismeretek alapján várható események kihagyásával is: az ehhez a menyegzőhöz kötött legfontosabb esemény, hogy ti. Eris a lakomázó istenek közé dobná az aranyalmát, egyszerűen nem történik meg.

Hajdu Péter
2007