Lexikon

Egyiptomi szerzetesség

Egyiptom egyik legjelentősebb hozzájárulása a világ kereszténységéhez a szerzetesmozgalom, ill. a szerzetesi életforma megteremtése, majd szervezeti kialakítása. A nyugati világ szerzetesközösségeire is nagy hatással voltak az egyiptomi atyák által írt szabályok vagy róluk született irodalmi művek. Elég arra gondolni, hogy Szent Benedek reguláira (szabályok) milyen erős hatást gyakorolt Pakhóm (Pachomius) regulája, amelyben a közösségi életet szabályozta.
Szent Antal (kb. 256 - 356) és (Remete) Szent Pál minden bizonnyal a legfontosabb és legismertebb alakjai az egyiptomi szerzetességnek. Míg Szent Antalról több hiteles forrásból is tudunk és létezése nem is vitatott, addig Szent Pál léte erősen kérdéses, hiszen mindössze Szent Jeromos legendás írásából hallunk róla. A legenda szerint ő lett volna az első remete Egyiptom pusztájában és Antal is mint tanítvány vagy követő látogatta meg a híres remetét a pusztában. A róluk szóló történet szerint Antal azért látogatott el Pálhoz, hogy a már előrehaladott korban lévő remete utolsó óráiban vele legyen, majd amikor megpihen az Úrban, akkor eltemesse testét. Pálhoz mindennap egy holló érkezett fél kenyérrel a csőrében - így gondoskodott róla az Úr a legenda szerint -, de azon a napon, amikor Antal ellátogatott hozzá, a holló egész kenyeret hozott, hogy mindkét szent egyék. Amikor pedig Pál meghalt, két oroszlán segített Antalnak eltemetni őt.
Valójában minden valószínűség szerint Szent Antal volt az első, aki kivonult a sivatagba és aszkétikus életmódba kezdett. Ennek lényege a világi dolgokról való lemondás, szenvedélyektől való megszabadulás, az Istennek szentelt, tökéletes keresztény élet. Mivel a puszta a démonok lakhelye, Antal sokat küzdöt a démonokkal, de persze azok felett mindig győzedelmeskedett. Jámborsága hírére sokan jöttek őt meglátogatni, tanulni tőle és egyik tanítványa szerzetesközösséget alapított Szkétiszben (koptul Siét), Egyiptom északi részén, amelyben lazán együtt élő szerzetesek csoportja az ő életmódját követte. Antal tehát a szerzetesség atyja. Életét Szent Athanáz alexandriai pátriárkha (328 - 373) írta meg. Később az aszkétikus életmód két változata alakult ki Egyiptomban: a remete elhúzódott a sivatagba és egyedül élte jámbor életét (pl. Szent Onophrios és Szent Timotheus); a másik lehetőség a szerzetesközösség volt, amelyben szorosan szabályozott keretek között, apát vezetésével éltek együtt szerzetesek. A munka az ilyen közösségekben kötelező volt. Ez utóbbi életformát teremtette meg Egyiptom déli részén Pakhóm (288 - 347), aki írásba foglalta a meglehetősen katonás és szigorú közös élet szabályait. ő több közösséget alapított férfi, ill. női szerzetesek számára is. Kicsit később következik az egyik legkiemelkedőbb egyiptomi szerzetes és apát, kolostorszervező, Shenute (kb. 348 - 466).
Az egyiptomi sivatagba kivonuló szerzetesekről - mivel kezdettől fogva a keresztény világ érdeklődésének középpontjában álltak - egy igen érdekes és értékes gyűjtemény született, az Apophthegmata Patrum, azaz Az atyák mondásai. Ezt már magyar fordításban is olvashatjuk A szent öregek könyve címmel.
Egyiptomban ma is szép számban vannak kolostorok és élnek szerzetesek, és büszkén vallják magukat Szent Antal követőinek.

Irodalom:

Baán I., A szent öregek könyve, Budapest 2001.
J. Cassianus, Az egyiptomi szerzetesek tanítása, ford. Simon Árkád OSB, Pannonhalma 1999.
Egedi B. - Hasznos A. - Luft U., "Apa Senuti életrajza" (fordítás koptból), in: Istenek, szentek, démonok Egyiptomban. Hellénisztikus és császárkori vallástörténeti szövegek, Budapest 2003, 279 - 325.
Meinardus, O. F. A., Monks and Monasteries of the Egyptian Deserts, Cairo 1992.
Sághy M., Angyali élet. Az egyiptomi szerzetesség hatása Itáliában és Galliában a 4 -5. században, Ókor 2005 IV. évfolyam 1 - 2. szám, 45 - 53.
Vanyó L. (szerk. és ford.), Szent Antal élete, A III - IV. század szentjei, Jel Kiadó 1999, 41 - 117.

Hasznos Andrea
2005