Lexikon

A középső platonizmus

Középső platonizmusnak nevezzük a 20. század eleje óta a platonikus hagyomány azon korszakát, amely nagyjából a Kr. e. 1. század első harmadától a Kr. u. 3. század közepéig (Plótinos fellépéséig) tartott. Középplatonikusokként tartjuk számon azokat a filozófusokat, akik e korszakban Platón követőjének vallották önmagukat, és filozófiai álláspontjukat elsősorban Platón írásainak szellemében alakították ki.
Az irányzat legfontosabb megkülönböztető jegye, hogy képviselői az előző korszak felfogásával szemben - amely Platón írásainak szkeptikus mozzanatait állította előtérbe - határozott metafizikai és etikai tanításokat tulajdonítanak Platónnak, s e tanításokat tárják fel és értelmezik, elsősorban a dialógusok alapján.
A középső platonizmus kialakulása több filozófus tevékenységének az eredménye volt. A sokáig elfogadott tézissel szemben Askalóni Antiochost feltehetőleg nem sorolhatjuk közéjük, fontos szerep juthatott viszont Eudórosnak, akiről meglehetősen keveset tudunk. Alexandriai Philónnál a Kr. e. 1. században már alapvető középplatonikus tanításokat találunk, de ő inkább Szentírás-, mint Platón-értelmező, így csak megszorításokkal sorolható az irányzathoz. Görög földön az első középplatonikus, akiről érdemi információval rendelkezünk, a khairóneiai Plutarchos; az ő tevékenységének folytatói a 2. századi Athénben Tauros és Attikos. Külön irányzat a középső platonizmuson belül az újpythagoreus mozgalom, amelynek legfontosabb képviselője Numénios. Iskolához nem köthető, de fontos tanokat ránkhagyományozó filozófusok például Apuleius és Alkinoos. A Platón-értelmezés e korszakban nem intézményi keretek között zajlott: az Akadémia működésére nincs semmiféle bizonyítékunk (a két központ mindazonáltal Athén és Alexandria). Egy-egy mester körül kisebb filozófiai körök alakultak ki, mint például Plutarchos körül Chairóneiában, vagy a 2. századi Tauros környezetében (l. Gellius, Attikai éjszakák). Az irányzat képviselői a mediterráneum különböző városaiban éltek, olykor igen eltérő nézeteket vallottak, és bizonyos kérdésekben egymással is vitatkoztak.
A középplatonikusok között általánosan elfogadott tételek: a világ az isteni értelem elrendező tevékenysége folytán jött létre; a Platón által ideáknak vagy Formáknak nevezett, értelemmel felfogható létezők képmásai hozták létre az anyagban a látható világot; az ember boldogsága az istenhez való hasonulásban (homoiósis theó) áll.
A legtöbb középplatonikustól csupán töredékek maradtak fenn. Talán ennek volt a következménye, hogy a filozófiatörténet-írás a 20. század közepéig a középső platonizmust leginkább önállótlan, eklektikus filozófusok gyülekezetének tekintette. Csak az utóbbi harminc év kutatásai hívták fel a figyelmet a korszak filozófusainak sajátos szellemi világára és szövegértelmező módszereire.
Az irányzat képviselői annyiban eklektikus gondolkodók, hogy számos fogalmat vettek át más filozófiai iskolák képviselőitől (jellemzően a peripatetikusoktól és a sztoikusoktól), de ez általában nem önkényes átvételt jelentett, hanem abból adódott, hogy e fogalmak egy része közkinccsé vált a hellénisztikus korban, és az iskolák közötti viták közös alapját képezte. A középplatonikusok nagyon is védelmezték saját filozófiai tradíciójukat más irányzatok befolyásától (l. pl. Plutarkhosnak a sztoikusok ellen írt vitairatait). Az átvétel módjában többnyire az az alapvetően platonikus szemlélet nyilvánul meg, hogy mindannak, ami Aristoteléstől (vagy a sztoikusoktól) átvételre érdemes, valójában Platón a szülőatyja. (Plutarchos és Alkinoos például Platónnak tulajdonítja az aristotelési tíz kategóriát.) A középső platonizmusban válik általánossá Platón műveinek kommentálása. Jellemző műfajaik még az értekezés, a platóni típusú filozófiai dialógus (Plutarkhosnál), valamint az iskola legjellemzőbb tanításait tömören összegző tankönyv (Apuleius: Platón és tanítása, Alkinoos: Platón tanítása).
A középplatonikus szerzők nem különítenek el korszakokat Platón életművén belül, azaz a dialógusokat doktrinális szempontból egységesnek tekintik. Ugyancsak jellemző rájuk, hogy nincsenek tekintettel a dialógusok dramatikus kereteire: a Platónnál szereplő kijelentések (legalábbis ha valamelyik főszereplőtől halljuk őket) egy az egyben Platón kijelentéseiként értelmezendők.
A középplatonikus metafizika és kozmológia fő tanításainak a Timaios című Platón-dialógus a kiindulópontja. Eszerint a rendezett kozmoszt az istenség, a Démiurgos hozta létre az eleve meglévő anyagból (Platónnál: chóra) úgy, hogy mintaként a Formákat tartotta szem előtt. A kozmosz élőlény, tehát lelke van (ez a Világlélek), amely az egész kozmoszt áthatja: ennek megnyilvánulása az égitestek szabályos mozgása az égbolton. A dialógus alapján a legtöbb középplatonikus három eredendő principiummal számol a kozmoszban, ezek: Isten, az anyag és a Formák. Némelyek a platóni Démiurgos alakjában benne rejlő kettősséget alapul véve különbséget tettek egy transzcendens, pusztán szemlélődő istenség (amelyet az Államban felbukkanó Jó ideájával azonosítottak) és a világot megalkotó, tevékeny istenség (a Démiurgos teremtő aspektusa) között. Ezen kívül több szerzőnél találunk utalásokat egy pythagoreus eredetű, de ebben a formában Platón íratlan tanításaiból származó principiumtanra, mely két legfőbb principiummal, az Egy-gyel és a Meghatározatlan Kettősséggel számol: az Egyből származik mindaz, ami formát ad a dolgoknak (ez egyes szerzők szerint azonos a legfelső istennel), a Kettősség pedig a sokaság vagy határtalanság alapja.
A valóság legfelsőbb szintjéről azonban a középső platonikusoktól lényegesen kevesebbet hallunk, mint majd az újplatonikusoktól; úgy tűnik, gondolkodásukban fontosabb szerepet játszott a kozmikus szféra (azaz a Világlélek területe), mint az isteni transzcendencia kérdése. Ebből a szempontból kivételt képez az újpythagoreusok tevékenysége, akik több ponton megelőlegezték Plótinos tanításait.
A kozmoszon belül éles különbséget tettek a Hold alatti, pusztulásnak alávetett szféra (azaz a Föld régiója) és az efölötti, romolhatatlan égi szféra között. Éppen ezért fontos szerepet tulajdonítottak - Platón Lakomája nyomán - az istenek és az emberek között közvetítő, köztes természetű daimónoknak. A hagyományos vallási kultuszokat platonikus átértelmezésben vették pártfogásukba. A legtöbb középplatonikus filozófusnál a Formák az isteni értelemben, némelyek szerint azon kívül léteznek.
A középplatonikus tanítás valószínűleg nemcsak az újplatonizmus, hanem a gnózis kialakulásában is szerepet játszott.

Irodalom:

Források:

A középső platonizmus (szerk. Somos Róbert), Osiris, Budapest, 2005.
Apuleius, A világról. Szónoki és filozófiai művek, Magyar Könyvklub, Budapest, 2003.

Szakirodalom:

R.T.Wallis, Az újplatonizmus, Budapest, 2002, 50-58.
John Dillon, The Middle Platonists, London, 1977, 1996 (második, javított kiadás).
S. Gersh, Middle Platonism and Neoplatonism: The Latin Tradition, Notre Dame, 1986.

Böröczki Tamás
2005

Összesen:1 db

Férfiportré