|
Zeus
A leghatalmasabb görög isten, az olymposi istencsalád feje, az "emberek és istenek atyja". Nevét a Balkánra bevándorló görögök indoeurópai örökségként hozták magukkal. Az õ neve az egyetlen az olymposiak közül, amelynek etimológiája kétségen felül áll: a világosságot, égi fényességet jelölõ tõre vezethetõ vissza (*dieu-), amelybõl a latin Iuppiter (mint "Zeu pater") is származik, és amely a latin dies (nappal) szóban is megtalálható.
Eredete szerint tehát égistenség, a világos égbolt megtestesítõje és az idõjárás ura. Atyaisten, de nem teremtõ, a mitológiai hagyomány fiatal istenségként tartja számon: uralmát erõszakkal és csellel kellett apjától, Kronostól és a titánoktól megszereznie. Hésiodos beszámolója szerint (mely kétségkívül ókori keleti -fõként babilóniai és anatóliai- kultúrákban élõ, és feltehetõen onnét származó történetek befolyása alatt született) Chaos után a harmadik istengeneráció volt Zeusé, de még sok ellenséggel kellett megvívnia, míg uralmát maga és testvérei számára biztosította. (Gigások, Typhón)
A görög égisten nemcsak babilóniai és anatóliai, hanem minósi (krétai) vonásokkal is gazdagodott. A születésérõl és életérõl szóló történetek minden bizonnyal egy itteni, helyi istenségtõl származnak, akinek haláláról és egy új életben megújuló isteni létérõl szóltak mitoszok - ennek tanúsága, hogy Krétán Zeus sírját is mutogatták. Egy elterjedt mítoszváltozat szerint Zeust, miután a Dikté hegy barlangjában megszületett, anyja, Rheia, elrejtette Kronos elõl, aki Zeus idõsebb testvéreit (Hestiát, Démétért, Hérát, Hádést és Poseidónt) sorban lenyelte. Rheia a kisgyermek helyett egy bepólyált követ adott férje kezébe. Az istengyermeket Amaltheia kecske táplálta (más változatokban számos másik "dajka" is szerepel), sírását pedig a Kurések lármája nyomta el, nehogy Kronos meghallja és ráleljen a fiára.
Az idõk során Zeus alakja az idõjárás (villámok, mennydörgés, esõ, stb.) uralmán kívül számos más aspektussal gazdagodott. Több mint ezer epiklésisének (melléknevének) nagy része egy-egy fõbb feladatkör köré csoportosítható: õ ügyelt az eskükre (mint Horkios), vigyázott a családi kapcsolatokra (Patróios), óvta az oltalomkérõket (Hikesios) és az idegeneket (Xenios), õrködött a családi vagyon és a bekerített udvar felett (Ktésios, Herkeios). Ezen kívül városvédõ feladatot is ellátott (Polieus), sõt, bármennyire ellentmondásosnak tûnik, alvilági istenségként is megszólították: ez volt Zeus Chthonios, vagy más néven Meilichios, a kígyó alakban ábrázolt "kegyes" Zeus.
A lineáris B táblák tanúsága szerint már a mykénéi korban is ismerték, tisztelete Héráéval már ekkor összefonódott. Kultusza ezután is az egész görög világban az antikvitás végéig elterjedt volt. Egészen sokáig - mint égistenséget - csak szabad ég alatt tisztelték, leginkább hegycsúcsokon. Templomokat elõször a 6. században, a tyrannosok korában kezdtek emelni neki Nemeában, Athénban, Akragasban, amikor más istenek templomai már régen álltak. Több helyen volt jósdája, ezek közül a legõsibb és legnevezetesebb a messze északon fekvõ dódónai jósda volt, ahol papjai a szent tölgyfa leveleinek susogását értelmezték.
Hérától született néhány gyermeke (Arés, Hébé, Eileithyia), ám számos más istennõvel is volt kapcsolata: Létóval Apollónt és Artemist nemzette, Maiával Hermést, Mnémosynével a múzsákat. Themis és Zeus nászából születtek a Moirák, a Hórák, Eiréné, Eunomia és Diké, az Igazság, aki atyjának állandó kísérõje. Rajtuk kívül halandó nõk is szerelmévé lettek: többek között Danaé, Európé, Ió és Léda.
Az e történetek mögött rejlõ, archaikus felfogásban a nászaival az isteni és emberi világot benépesítõ isten alakja kedvelt témája volt az antik irodalomnak és képzõmûvészetnek - ám egyre inkább ellenséges szempontból tekintve, egy emberi módra hûtlen és kicsapongó isten alakját öltötte.
Lehetséges, hogy már a mykénéi korban is ábrázolták, de egy esetben sem azonosítható teljes bizonyossággal. Elsõ biztos ábrázolásai a 8-7. sz. fordulójáról valók: a kezében lévõ, néhol keleti mintára készült villámköteg egyik állandó attribútuma lett. Számtalan mitológiai jelenet szereplõje, de gyakran ábrázolják egyedül is: állva, mezítelenül, villámmal kezében (Zeus Keraunios), vagy trónján ülve, jogarral és madarával, a sassal. Ez utóbbi hagyományba illeszkedik Pheidias híres arany-elefántcsont alkotása, az olympiai Zeus-templom 12 méter magas kultusz-szobra, mely a késõbbi korok Zeus-képét is meghatározta.
IRODALOM
A. Heinrichs, DNP 12/2 (2002), s.v. Zeus.
E. Simon, Die Götter der Griechen, München, 1998. 16-31.
Kerényi K., Görög mitológia, Budapest, 1977.
M. Tiverios et al., LIMC VIII/1. (1997), s.v. Zeus
Kulin Veronika
2005
|
|
|
|
