Vázafestészeti szakkifejezés. A vörös- és feketealakos vázák két alapszíne valójában nem festék, a továbbiak viszont igen. Ezeket a színeket (fõleg fehér, sárga és vörös) a feketealakos vázákon a fekete sziluett-alakra, a vörösalakosokon pedig a kihagyott vagy a fekete felületre festik fel. Általában a ruházat, az ékszerek vagy használati tárgyak részleteinek kiemelésére használják. Olykor utólag, a váza kiégetése után kerülnek fel, ezért könnyen lekopnak.
Járulékos színeket már az archaikus feketealakos vázafestészetben is alkalmazták. Használatuk rendje ekkoriban kötött volt: a szõrzetet (szakáll, sörény) például vörössel, a nõi test fedetlen részeit fehérrel jelezték. A Kr.e. 5. században a vörösalakos technika megjelenésével némileg visszaszorulnak, de a Kr.e. 4. század elejétõl használatuk ismét jellemzõ lesz a vázafestészetre. Ettõl kezdve ugyanis fokozatosan elõtérbe kerülnek a dekoratív hatások. Az ekkor kialakuló dél-itáliai vörösalakos mûhelyek (a lucaniai kivételével) szívesen alkalmazzák ezeket, eleinte fõleg a többalakos kompozíciókon, késõbb pedig az egy-két alakos vázaképeken is. Apuliában, a Kr.e. 380-370 körül kialakuló ún. Gnathia-stílusú vázákat gyakran már csak ezzel a módszerrel díszítik, a sokszínû növényi motívumokat közvetlenül a fekete mázra festve.

Vandlik Katalin
2004