Egyiptom egyik legjelentõsebb hozzájárulása a világ kereszténységéhez a szerzetesmozgalom ill. a szerzetesi életforma megteremtése, majd szervezeti kialakítása. A nyugati világ szerzetesközösségeire is nagy hatással voltak az egyiptomi atyák által írt szabályok vagy róluk született irodalmi mûvek. Elég arra gondolni, hogy Szent Benedek reguláira (szabályok) milyen erõs hatást gyakorolt Pakhóm (Pachomius) regulája, amelyben a közösségi életet szabályozta.
Szent Antal (kb. 256 - 356) és (Remete) Szent Pál minden bizonnyal a legfontosabb és legismertebb alakjai az egyiptomi szerzetességnek. Míg Szent Antalról több hiteles forrásból is tudunk és létezése nem is vitatott, addig Szent Pál léte erõsen kérdéses, hiszen mindössze Szent Jeromos legendás írásából hallunk róla. A legenda szerint õ lett volna az elsõ remete Egyiptom pusztájában és Antal is mint tanítvány vagy követõ látogatta meg a híres remetét a pusztában. A róluk szóló történet szerint Antal azért látogatott el Pálhoz, hogy a már elõrehaladott korban lévõ remete utolsó óráiban vele legyen, majd amikor megpihen az Úrban, akkor eltemesse testét. Pálhoz mindennap egy holló érkezett fél kenyérrel a csõrében - így gondoskodott róla az Úr a legenda szerint -, de azon a napon, amikor Antal ellátogatott hozzá, a holló egész kenyeret hozott, hogy mindkét szent egyék. Amikor pedig Pál meghalt, két oroszlán segített Antalnak eltemetni õt.
Valójában minden valószínûség szerint Szent Antal volt az elsõ, aki kivonult a sivatagba és aszketikus életmódba kezdett. Ennek lényege a világi dolgokról való lemondás, szenvedélyektõl való megszabadulás, az Istennek szentelt, tökéletes keresztény élet. Mivel a puszta a démonok lakhelye, Antal sokat küzdöt a démonokkal, de persze azok felett mindig gyõzedelmeskedett. Jámborsága hírére sokan jöttek õt meglátogatni, tanulni tõle és egyik tanítványa szerzetesközösséget alapított Szkétiszben (koptul Siét), Egyiptom északi részén, amelyben lazán együtt élõ szerzetesek csoportja az õ életmódját követte. Antal tehát a szerzetesség atyja. Életét Szent Athanáz alexandriai pátriárkha (328 - 373) írta meg. Késõbb az aszketikus életmód két változata alakult ki Egyiptomban: a remete elhúzódott a sivatagba és egyedül élte jámbor életét (pl. Szent Onophrios és Szent Timotheus); a másik lehetõség a szerzetesközösség volt, amelyben szorosan szabályozott keretek között, apát vezetésével éltek együtt szerzetesek. A munka az ilyen közösségekben kötelezõ volt. Ez utóbbi életformát teremtette meg Egyiptom déli részén Pakhóm (288 - 347), aki írásba foglalta a meglehetõsen katonás és szigorú közös élet szabályait. Õ több közösséget alapított férfi ill. nõi szerzetesek számára is. Kicsit késõbb következik az egyik legkiemelkedõbb egyiptomi szerzetes és apát, kolostorszervezõ, Senute (kb. 348 - 466).
Az egyiptomi sivatagba kivonuló szerzetesekrõl - mivel kezdettõl fogva a keresztény világ érdeklõdésének középpontjában álltak - egy igen érdekes és értékes gyûjtemény született, az Apophthegmata Patrum, azaz Az atyák mondásai. Ezt már magyar fordításban is olvashatjuk A szent öregek könyve címmel.
Egyiptomban ma is szép számban vannak kolostorok és élnek szerzetesek, és büszkén vallják magukat Szent Antal követõinek.


Irodalom:

Baán I., A szent öregek könyve, Budapest 2001.
J. Cassianus, Az egyiptomi szerzetesek tanítása, ford. Simon Árkád OSB, Pannonhalma 1999.
Egedi B. - Hasznos A. - Luft U., "Apa Senuti életrajza" (fordítás koptból), in: Istenek, szentek, démonok Egyiptomban. Hellénisztikus és császárkori vallástörténeti szövegek, Budapest 2003, 279 - 325.
Meinardus, O. F. A., Monks and Monasteries of the Egyptian Deserts, Cairo 1992.
Sághy M., Angyali élet. Az egyiptomi szerzetesség hatása Itáliában és Galliában a 4 -5. században, Ókor 2005 IV. évfolyam 1 - 2. szám, 45 - 53.
Vanyó L. (szerk. és ford.), Szent Antal élete, A III - IV. század szentjei, Jel Kiadó 1999, 41 - 117.


Hasznos Andrea