| Lexikon | |
| Egyszerű kereső | Összetett kereső | Műtárgylista | Lexikon |
|
Zeus
Eredete szerint tehát égistenség, a világos égbolt megtestesítője és az időjárás ura. Atyaisten, de nem teremtő, a mitológiai hagyomány fiatal istenségként tartja számon: uralmát erőszakkal és csellel kellett apjától, Kronostól és a titánoktól megszereznie. Hésiodos beszámolója szerint (mely kétségkívül ókori keleti -főként babilóniai és anatóliai- kultúrákban élő, és feltehetően onnét származó történetek befolyása alatt született) Chaos után a harmadik istengeneráció volt Zeusé, de még sok ellenséggel kellett megvívnia, míg uralmát maga és testvérei számára biztosította. (Gigások, Typhón) A görög égisten nemcsak babilóniai és anatóliai, hanem minósi (krétai) vonásokkal is gazdagodott. A születéséről és életéről szóló történetek minden bizonnyal egy itteni, helyi istenségtől származnak, akinek haláláról és egy új életben megújuló isteni létéről szóltak mitoszok - ennek tanúsága, hogy Krétán Zeus sírját is mutogatták. Egy elterjedt mítoszváltozat szerint Zeust, miután a Dikté hegy barlangjában megszületett, anyja, Rheia, elrejtette Kronos elől, aki Zeus idősebb testvéreit (Hestiát, Démétért, Hérát, Hádést és Poseidónt) sorban lenyelte. Rheia a kisgyermek helyett egy bepólyált követ adott férje kezébe. Az istengyermeket Amaltheia kecske táplálta (más változatokban számos másik "dajka" is szerepel), sírását pedig a Kurések lármája nyomta el, nehogy Kronos meghallja és ráleljen a fiára. Az idők során Zeus alakja az időjárás (villámok, mennydörgés, eső, stb.) uralmán kívül számos más aspektussal gazdagodott. Több mint ezer epiklésisének (melléknevének) nagy része egy-egy főbb feladatkör köré csoportosítható: ő ügyelt az eskükre (mint Horkios), vigyázott a családi kapcsolatokra (Patróios), óvta az oltalomkérőket (Hikesios) és az idegeneket (Xenios), őrködött a családi vagyon és a bekerített udvar felett (Ktésios, Herkeios). Ezen kívül városvédő feladatot is ellátott (Polieus), sőt, bármennyire ellentmondásosnak tűnik, alvilági istenségként is megszólították: ez volt Zeus Chthonios, vagy más néven Meilichios, a kígyó alakban ábrázolt "kegyes" Zeus. A lineáris B táblák tanúsága szerint már a mykénéi korban is ismerték, tisztelete Héráéval már ekkor összefonódott. Kultusza ezután is az egész görög világban az antikvitás végéig elterjedt volt. Egészen sokáig - mint égistenséget - csak szabad ég alatt tisztelték, leginkább hegycsúcsokon. Templomokat először a 6. században, a tyrannosok korában kezdtek emelni neki Nemeában, Athénban, Akragasban, amikor más istenek templomai már régen álltak. Több helyen volt jósdája, ezek közül a legősibb és legnevezetesebb a messze északon fekvő dódónai jósda volt, ahol papjai a szent tölgyfa leveleinek susogását értelmezték. Hérától született néhány gyermeke (Arés, Hébé, Eileithyia), ám számos más istennővel is volt kapcsolata: Létóval Apollónt és Artemist nemzette, Maiával Hermést, Mnémosynével a múzsákat. Themis és Zeus nászából születtek a Moirák, a Hórák, Eiréné, Eunomia és Diké, az Igazság, aki atyjának állandó kísérője. Rajtuk kívül halandó nők is szerelmévé lettek: többek között Danaé, Európé, Ió és Léda. Az e történetek mögött rejlő, archaikus felfogásban a nászaival az isteni és emberi világot benépesítő isten alakja kedvelt témája volt az antik irodalomnak és képzőművészetnek - ám egyre inkább ellenséges szempontból tekintve, egy emberi módra hűtlen és kicsapongó isten alakját öltötte. Lehetséges, hogy már a mykénéi korban is ábrázolták, de egy esetben sem azonosítható teljes bizonyossággal. Első biztos ábrázolásai a 8-7. sz. fordulójáról valók: a kezében lévő, néhol keleti mintára készült villámköteg egyik állandó attribútuma lett. Számtalan mitológiai jelenet szereplője, de gyakran ábrázolják egyedül is: állva, mezítelenül, villámmal kezében (Zeus Keraunios), vagy trónján ülve, jogarral és madarával, a sassal. Ez utóbbi hagyományba illeszkedik Pheidias híres arany-elefántcsont alkotása, az olympiai Zeus-templom 12 méter magas kultusz-szobra, mely a későbbi korok Zeus-képét is meghatározta. IRODALOM A. Heinrichs, DNP 12/2 (2002), s.v. Zeus. E. Simon, Die Götter der Griechen, München, 1998. 16-31. Kerényi K., Görög mitológia, Budapest, 1977. M. Tiverios et al., LIMC VIII/1. (1997), s.v. Zeus Kulin Veronika 2005 |
|
|||||||||
