|
Szilágyi János György: Antik Gyűjtemény. Vezető az Antik Gyűjtemény állandó kiállításához
Harmadik terem - 5.
4. tárló
Dél-Itália nem-görög népeinek művészete
(Kr. e. 6. század közepe-3. század)
 | Festett trozella messapus műhelyből;
Kr. e. 4. sz. eleje |
A görög városok (az egy Sybaris kivételével) nem törekedtek területszerzésre, megelégedtek az őket közvetlenül körülvevő, ellátásukat biztosító térség fölötti fennhatósággal. Köztük és mögöttük az Appenninektől átszelt területen, Lucaniában (ma: Basilicata) és a Tarentumtól keletre és északkeletre elterülő Apuliában (ma: Puglia) különböző etnikumú és kultúrájú, a görögök érkezése előtt megtelepült, közös néven italikus népek laktak, így Lucaniában az oinotriaiak majd később a Közép-Itália belsejének egy részét benépesítő samnis törzsekből kivált lucanusok (l. a 6., 8. és 9. tárlót), mellettük Campaniában az ugyancsak samnis eredetű campanusok, Apuliában, eredeti nevén Iapygiában (Apulia ennek latinosított alakja) főként a szemben fekvő balkáni part illír lakosságával nyelvüket és etnikumukat tekintve is kapcsolatban álló iapyxek.
A magna graeciai görög művészet iker-tárlója (valamint az 5-9. tárló) azt mutatja be, hogyan fogadták a tengerparti görög városok művészetét ezek a nem-görög népek, részben ellenállva a befogadásának és önálló hagyományaikat ápolva, részben a nyomába szegődve. Ez a folyamat egészében a hellénizálódás felé haladt, de távolról sem volt egyenes vonalú és egységes az említett népek között, főként pedig semmiképpen nem beszélhetünk görögök és bennszülött kultúrák egyoldalú, egyirányú kapcsolatáról, sokkal inkább párbeszédről, amely a 3. század elején a római hódítás hatására megszakadóban volt, és amelynek a 3. század végére, a Hannibál elleni győztes háború után egész Dél-Itália római uralom alatti egyesítése vetett véget. A görög hatástól érintetlen helyi hagyományt a tárlóban az apuliai kerámia anyaga szemlélteti. A korábban egységes kultúrájú területen a 7. századtól három rész vált elkülöníthetővé; mindegyik az ott élő fő etnikai csoporttól kapta a nevét: északon, középpontjában a mai Foggiával Daunia, délen, jórészt a Salentói-félszigeten Messapia, középen pedig Peucetia (mai központja Bari). Görög hatástól a 4. századig szinte érintetlen kerámiájuk a díszítés korábbi hagyományát folytatta, csak a túlnyomórészt geometrikus motívumok most két színű, vörös és fekete festéssel kerültek a részben máig élő helyi formákat őrző vázákra. Ilyen hosszúéletű forma az elöl kiállított, fülein korongokkal díszített trozzelláé, amely messapus műhelyben készült. Peucetiát csak a tárló másik végén, a fal felőli oldalon látható egyfülű csésze képviseli, a leggazdagabb a dauniai műhelyek anyaga a trozzella mellett és mögött.
 | Dauniai festett edény;
Kr. e. 550-475 k. |
Nagy részük Canosában került elő, ahol egy fazekasműhely feltárása is igazolta, hogy a produkció jelentős központja volt, a szerényebb díszítésűek pedig alighanem Herdoniában (a mai Ordona mellett), Daunia másik jelentős ókori központjában készültek. A 4. századtól azonban megváltoztak a helyi kerámia formái és díszítésmódjuk: az új díszítő rendszer jellemzője különböző motívumok sávokban egymás fölé festése volt; jól illusztrálja ezt a hátul álló hengeres füstölő (thymiatérion), a canosai sírok gyakori tartozéka, amelyen hagyományos helyi motívumok görögökkel váltakoznak. Ennél is további lépés a hellénizálódás útján a kiállított nagy tömlő alakú váza (askos) elöl és hátul az edény falára préselt, azonos formából készült Gorgófő-reliefje. A mellette álló nőalakok az askoshoz hasonló edényeket zsúfolásig ellepő, görög stílusú plasztikus díszek sorába tartoznak; mint az edények testét, ezeket is vastag fehér alapozáson színes festés díszítette. Canosa, a görög formák és helyi ízlés keveredésének egyik fő színhelye már a 4. század utolsó negyedében római uralom alá került, ami nem volt akadálya a görög művészet mind szélesebb körű befogadásának: az apuliai vörösalakos vázák készítésének is termékeny központja alakult ki itt (l. az 5. tárlót), vagyis a város, ahogy a közelében született Horatius szerint nyelvében, legalább a 4-3. században művészetében is kétnyelvű (bilinguis) volt. Hogy a hatás görögök és bennszülöttek közt nem volt egyoldalú, annak meggyőző bizonyítéka a tárló közepén elöl fekvő negatív forma; modern öntvénye mutatja, hogy a II. terem 2. tárlójából már ismert állatfejes rhytonok (l. az 5. tárlót is) egyik típusának, kosfejes ivókürtnek a mintázásához használták. A korongon külön formált és utólag az állatfejhez illesztett kiöntőt gyakran vörösalakos festéssel díszítették. A Ruvóban talált, de tarentumi eredetű öntőminta külső oldalán a Tarentumban szokásos módon a kosfej mesterének szignatúrája olvasható birtokos esetben: Platyros, vagyis Platyr munkája. A név a Közép- és Dél-Itália belső területein élő italikus népek által beszélt oszk nyelvből való, tehát azt tanúsítja, hogy Tarentumban bennszülött mesterek is dolgoztak, részben ezeknek a műve a dél-itáliai görög műhelyek produkciója.
 | Campaniai terrakotta Dioskur-fej;
Kr. e. 4. sz. első fele |
A görög művészet befogadásának fokozatait szemlélteti elöl középen az álló ruhás nőalak három változata: a leghátul álló eredeti boiótiai Tanagra-figura, a középső ennek dél-itáliai görög változata, a Dauniában előkerült legelöl álló alak pedig az italióta minta nyomán helyi műhelyben készült utánzat. A tárló végében a hegyes sapkás, nagyméretű terrakottafej az oszk nyelvű lakosság egyik campaniai szentélyéből való, és a Dioskuroknak, Zeus-Juppiter fiainak egyikét ábrázolja. Kultuszuk már az archaikus korban meghonosodott a nem-görög Itáliában; a campaniai szentély fogadalmi ajándékainak mesterei a 4. században görög minták nyomán az egykorú görög művészettől alig érintett, italikus stílusban fogalmazták meg ábrázolásukat. A fej mögött látható két Apuliából származó, kézzel formált, sziklán ülő figura még élesebben szemben áll a görög emberábrázolás formáival, de kompozíciójuk és típusuk görög előképét jól ismerjük: a többnézetű plasztika úttörőjének, Lysipposnak (l. róla a II. terem Tyché-szobránál is) Tarentum Akropolisán felállított egyik főműve volt ez, sok másolatból ismert ülő Héraklése, amelyet a város elfoglalása után Rómába vittek.
 | | Hol járunk |
<< előző következő >>
Harmadik terem |
|
|
