Lexikon | ![]() |
Egyszerű kereső | Összetett kereső | Műtárgylista | Lexikon |
Seneca tragédiái Római tragédiák egyedül Seneca (Kr.u. 4-65) neve alatt maradtak fenn, mégpedig összesen tíz darab. Ezek közül az Octavia című az egyetlen fennmaradt római tárgyú tragédia (praetexta). Nero első feleségének történetét dolgozza fel, de biztosan nem Senecától származik, hiszen egyrészt maga is felbukkan benne mint szereplő, másrészt Agrippina árnya olyan pontosan jósolja meg Nero halálának körülményeit, hogy a szöveg csak Nero 68-ban bekövetkezett halála után keletkezhetett. A legtöbben elvitatják Senecától a Hercules Oetaeus (Hercules az Oetán) című darabot is, amely majd kétszer olyan hosszú, mint a többi tragédia, és jelentős stiláris eltéréseket is mutat tőlük: sokkal gyengébb költő munkája, aki azonban sokat idéz Senecától. A Phoenissae (Phoeniciai nők) a ránk hagyományozott formában nem teljes tragédia, hanem két, egymáshoz nem kapcsolódó hosszabb drámai töredék. Az első Oedipus, a második Iocasta viselkedését mutatja be Eteocles és Polynices testvérháborújának idején. A hagyományozott cím egy olyan kar jelenlétét ígéri, amelynek nincs nyoma a fennmaradt szövegben. A további hét darab alapján lehet valamiféle képet kialakítani Seneca tragédiaírói teljesítményéről. Valamennyi mű mellé odaolvashatjuk a klasszikus görög tragédiaíró triász valamelyik darabját, de az összehasonlítás azt mutatja, hogy a drámai cselekmény alakításában Seneca alig támaszkodik az elődökre. A tragédiák a következők: Hercules furens (őrjöngő Hercules), Troades (Trójai nők), Medea, Phaedra, Oedipus, Agamemnon, Thyestes. Visszatérő kérdés, előadásra készültek-e Seneca tragédiái, ami egyben a műfaji tisztaságukra vonatkozó kérdést is implikálja. Hogy a művek eredetileg előadásra készültek-e, megválaszolhatatlan kérdés, de kétségtelen, hogy előadhatók, hiszen számtalanszor előadták őket az európai színházak története során. Másfelől igaz, hogy a drámák nagyon sok műfaji tradíciót olvasztanak magukba. A kardalok gyakran függetlenednek a cselekmény kontextusától, és egy-egy Horatius-óda filozofikus alaptémáját variálják; a hírnökbeszámolók hajlamosak epikus jellegű és epikus nyelvű betétdarabokká szélesedni. Elég gyakori az is, hogy valamelyik szereplő vagy a kar mitográfusi katalógust illeszt a szövegbe (például a Iuppiter földi szerelmeit idéző csillagképekről (Hercules furens 1-19) vagy Héraklés tetteiről (Agamemnon 808-866), ami klasszikus tragédiától idegen, de nagyon emlékeztet Ovidius elbeszélő technikájára. Vannak jelenetek, amelyekben az egyik szereplő "tudósít" egy másik mozgásáról. Az ilyen jelenet felfogható úgy, mint egy csak olvasásra szánt szöveg által nyújtott pótléka a látványnak, de valójában nem zárják ki a színpadi előadást. Mozgás nélküli színpadi recitálásuk azonban valószínűleg nem keltene drámai hatást. Elképzelhetjük azonban úgy is, hogy a néző nem látja, amit a szereplő lát. Így mesélhetné el a testőr, hogyan rohan Iocasta a két szembenálló sereg közé (Phoenissae 427-442), ami a drámai jelen idejébe helyezi azt, ami máskor a hírnökbeszámoló múltja szokott lenni. De az is lehetséges, hogy az egyik szereplő némajátékkal előadja mindazt, amit a másik szavakkal lefest. Andromacha elmondja, hogyan öltözködik Polyxena, miközben az tényleg öltözködik (Troades 945-954). lehetséges, hogy az ilyen jelenetek a pantomimus műfaját építik be a tragédiába, hiszen az szöveges kísérettel előadott tánc volt. A Seneca-drámák sokkal inkább az egyes jelenetek feszültségének és nyelvi pátoszának kidolgozására, semmint a cselekmény fokozatos kibontására helyezik a hangsúlyt. Szemben a filozófiai művekkel, amelyek sztoikus etikai alapállásból a szenvedélyeken uralkodó észt állítják a középpontba, a tragédia szereplőin saját szenvedélyeik lesznek úrrá, sőt az is gyakori, hogy tudatosan választják az erénnyel, a hírnévvel ellenkező, számukra is nyilvánvalóan bűnös és borzalmas cselekvéseket. Hajdu Péter 2009 |