Lexikon

Római hadviselés

A római sereg története során messze meghaladta a hoplita phalanx-modellt, amelyen eredetileg felépült. A római parancsnokok a laza, de dinamikus hadrendben harcoló gallok ellen (a Kr. e 3. század óta) megtanulták, hogy velük szemben a phalanx szoros zártsága hátrányos helyzetbe hozza katonáikat. Olyan rendszert alkottak tehát, melyben az alegység, a manipulus, azaz maroknyi ember szabadon manőverezhetett a harctéren, és a döfésre használt lándzsát is mindinkább a gerely, azaz a pilum váltotta fel, amelyet el kellett dobni, aztán kardot rántva követni a röptét. A légiók, ahogy a Kr.e.4. századtól fogva a több manipulusból álló seregtestet nevezték, levetették a hopliták súlyos páncélzatát is, és helyette könnyű nyújtott pajzsot és fokozatosan egységessé váló könnyű vasabroncsokból álló vértet viseltek, amely a phalanx lándzsadöfései ellen aligha nyújtott kellő védelmet, de kardcsapások és nyílhegyek ellen megoltalmazta viselőjét. A római hadviselésről ádáz kíméletlenségében is elmondható, hogy a kétségkívül előforduló szélsőséges kilengések ellenére sem volt olyan embertelen és pusztító, mint például a mongolok általános gyakorlata. A rómaiak hadviselésének egyik legszembeötlőbb vonása a rendszeressége; a rómaiak szinte minden esztendőben felkerekedtek, hogy súlyos csapásokat mérjenek valakikre. Reguláris hadsereg volt, amelyet lassú és módszeres - nem pedig rohamos - birodalomépítéshez alkottak meg. Az a folyamat, amelynek során a légiók alkalmassá váltak arra, hogy katonáik szülőhelyüktől nagyon nagy távolságban is szolgálják a birodalom érdekeit, és a légiók képesek legyenek oly sokféle és oly nagy számú idegen befogadására - a Karthagóval vívott pun háborúk után indult meg. Azt a tulajdonságát, hogy képes volt hosszan, lankadatlanul és sikeresen háborúzni, akár Róma védelmében, akár Róma terjeszkedésének szolgálatában, nagyrészt annak köszönhette, hogy sikerült megoldania a csapatok folyamatos feltöltését megbízható és harcra kész újoncokkal. A római hadsereg napidíjat fizetett a legionáriusoknak. Különös vonzereje volt ezen túl, hogy a római politikai rendszer a választott politikai tisztségek, a consulsághoz vezető hivatalok betöltésének előfeltételévé tette a katonai szolgálatot. Úgy tetszik, tíz év katonai szolgálattal vagy tíz hadjáratban való részvétellel lehetett teljesíteni a követelményeket. A római hadsereg ereje azonban végső soron nem hadkiegészítési rendszerében volt és nem is a vezérek hozzáértésében, hanem a légiók tisztikarában. A római centuriók, a besorozott legénység legjobbjai közül kikerülő alegységparancsnokok voltak a történelem első hivatásos csapattisztjei. Ők voltak a légiók gerince, ők adták tovább nemzedékről nemzedékre a katonás viselkedés erkölcsi kódexét, és bennük gyülemlett föl az a hatalmas taktikai tapasztalat, aminek révén a római fegyverek öt évszázadig legyőzhetetlenek voltak a birodalom szinte szakadatlanul folyó háborúiban. Ilyen tisztikarral nem is meglepő, hogy Róma az Atlanti-óceántól a Kaukázusig terjedő birodalmat épített fel. Ezeknek az embereknek a katonáskodás volt az életük, nem volt más becsvágyuk, mint a hadi siker; a történelem során első ízben megbecsült, önálló foglalkozássá vált a katonáskodás. A centuriónak, éppúgy, mint az egyszerű legionáriusnak, közelharcot kellett vívnia az ellenséggel, gyakran kézitusát is, és a sebesülés kockázatát is tudomásul kellett venniük, mint választott hivatásukkal járó természetes kockázatot. A tábori élet egyhangúságát, amelyben az őrszolgálat és a gyakorlatozás szorosan megszabott rendjét csak a konyha és a fürdő örömei enyhíthették, bármikor félbeszakíthatta egy csapat őrjöngve rájuk rontó szőrös, piszkos idegen, akik ki is lehettek pingálva, gyilkos fegyverekkel hadonásztak, és bűzlöttek az erőlködés és a félelem verejtékétől. Ezt figyelembe véve aligha szorul bizonyításra, hogy a hivatásos római katona nem a szolgálattal járó anyagi jutalomért harcolt. Büszke volt kivételes életformájára, fontos volt számára a bajtársak megbecsülése, nagyra tartotta a pályáján elért sikerek többnyire jelképes elismerését, vágyott az előléptetésre, és bízott benne, hogy amikor nyugalomba vonul, tisztes megélhetéssel rendelkező, közmegbecsülésnek örvendő ember lesz.

J. Keegan, A hadviselés története, Budapest 2002, 263 sk. nyomán.