Lexikon

Petronius

"Petronius Arbiter", római regényíró, a Satyricon (helyesebben Satyrica vagy Satyricon libri) szerzője. Személyéről csak feltételezések vannak (a kéziratokban csak a Petronius Arbiter név szerepel, praenomen nélkül). Az újabb kutatásokban erősödött az a meggyőződés, hogy azonos azzal a T. Petronius Nigerrel, aki consul volt Kr. u. 62-ben, Nero kedvence és utolsó éveiben udvari "ízlésdiktátora" (arbiter elegantiae), s akinek pályáját és az ún. Piso-féle összeesküvés nyomán történt rendhagyó öngyilkosságát Tacitus örökítette meg (Annales XVI 18-20). Azokat az olvasatokat azonban, amelyek az azonosításból kindulva politikai allegóriaként vagy a szerző perverzitásának pszichiátriai kórképeként értelmezik a művet, kár lenne erőltetni. A 17. század közepe óta hosszú vita zajlott a regény eredetiségéről, ill. datálásáról, és ez utóbbit illetően igen szélsőséges javaslatok születtek. Az olasz Marmorale egykor nagy hatású monográfiájában a 4. századra datálta a művet, elsősorban annak a rengeteg vulgáris, sőt majdnem neolatin szónak és nyelvi fordulatnak az alapján, ami egyes szereplőinek (elsősorban a Trimalchio lakomája figuráinak) beszédében fordul elő, de az újabb kutatások egyre inkább a Nero-korabeli datálásban látszanak megnyugodni. Azzal, hogy a hagyományos "petroniusi kérdés" nyugvópontra került, a kutatói érdeklődés egyre inkább a mű irodalmi minősége felé fordult.
A Satyriconból csak töredékek maradtak ránk, amelyek a kéziratok tanúsága szerint a regény XIV., XV. és XVI. könyvéből származnak. A XV. és a XVI. könyvből kivonatok maradtak fenn (két különböző kivonat-hagyomány létezik: az ún. excerpta vulgaria (O), ill. excerpta longiora (L): mind a kettő valószínűleg a 9. században készülhetett). A Cena Trimalchionis (Trimalchio lakomája) címen ismert részletet tartalmazó XV. könyv (H) azonban szinte teljesen ép, és más módon hagyományozódott, mint a többi fennmaradt rész. A 15. század első negyedében, olasz humanisták jóvoltából előkerült mű szenzációt keltett, elsősorban a 16. századi Franciaországban. A Cena 1664-ben került elő újra a horvátországi Trauban; hiszen Poggio Bracciolini által való felfedezése után hamar feledésbe merült; az új kézirat felével gyarapította a fennmaradt Petroniust, és hatalmas átértékelést hozott. (Ezután a 17. és 18. századok alatt többször jelentettek meg "teljesebb" Petronius-szövegeket, amelyek közül a legsikeresebb F. Nodot sok kiadást látott hamisítványa volt. A Petronius-hamisítás szintén érdekes kutatási terület.) A regény éppen a Cena terjedelméből ítélve az antik irodalom leghosszabb fiktív prózai alkotása lehetett. Az eleje és a vége hiányzik: a cselekmény íve így csak nehezen és sok bizonytalansággal rekonstruálható; a mű egyébként jóval töredékesebb és epizodikusabb annál, hogy története könnyen summázható legyen.
A könyv olyan világot tár elénk, amelyet különben alig látnánk, mivel kiszorult az antik prózairodalom erősen szűkített tematikus kánonjából: ez a dél-itáliai kétnyelvű kikötővárosok, a deklasszálódott szabadúszó értelmiségi félbűnözők, vándorköltők, homoszexuálisok, szemfényvesztő sarlatánok, unatkozó nagyvilági dámák és gyorsan meggazdagodott felszabadított rabszolgák által lakott városi világ, a parkok, a kikötők, a csapszékek és a bordélyok világa. A politika mindettől igen távol esik. A helyzetek szélsőségességében, a szereplők priapikus adottságaiban és szexuális éhségében, ill. a cselekményszövésben természetesen fantáziavilágról van szó. Richard Heinze ismerte fel, hogy ami a regény egészét illeti, a görög szerelmi kalandregény paródiájaként is olvasható. Ennél azonban jóval több: műfajilag besorolhatatlan - mint a görög és római regény tárgyalásakor oly sokszor kiderül, a "regény" szó nem igazi műfai megjelölés, hanem csak tanácstalanságunkat fejezi ki. A mű a prózai elbeszélést rövid vagy hosszabb verses részekkel keveri, s ezáltal bizonyos rokonságot mutat a menipposzi szatíra vagy prosimetrum formájával. A rövid lírai és prózai részek váltakozása egyfajta kétszólamúságot kölcsönöz a narrációnak, főként mert sokszor igen nehéz eldönteni, az adott verses rész a mű melyik narrációs szintjéhez tartozik. A Satyricon egyik legvitatottabb kérdése a két hosszabb vers-részlet, a Troiae halosis (Trója feldúlása) és a Bellum civile (A polgárháború) művön belüli státusza. Az egyes szám első személyű narratíva fő letéteményese és egyben hőse, Encolpius, sok tekintetben naivabb annál a történetnél, amelyet elmesél: így elbeszélő és olvasó között furcsa iróniával, állandó feszültségekkel és félreértésekkel teli szakadék tátong, ami a petroniusi humor egyik legalapvetőbb forrása. Ahogy általában az ezüstkori római irodalom nagy része, a Satyricon elbeszélője és szereplői is egy túlfűtött, radikálisan átretorizált nyelven szólalnak meg. A kortársakat izgalomban tartó esztétikai problémákkal erősen terhelt, de azokat erős fenntartásokat kezelő mű előszeretettel idéz az Augustus-kori irodalom nagy klasszikusaiból (elsősorban Vergiliusból), de a görög irodalom (Homéros, tragédiaszerzők) és a korabeli római írók (különösen Seneca) sem ússzák meg a parodisztikus kezelést. Ez a két probléma: a többszintű narráció és az abból fakadó irónia egyfelől, másfelől az irodalmi allúziók felismerése és megfejtése a mai Petronius-kutatás két legfontosabb irányvonalát adják. A kutatásban éppen ezért nagy szerep jut a narratológia és az intertextualitás elméleti irányzatainak.
A Satyricon az antik irodalom egyik legsokoldalúbb és ötletekben leggazdagabb remekműve: egyszerre sokkoló botránykő, esztétikai traktátus, kegyetlen vagy komikus szatíra, moralista tanpéldázat, kemény, bár kevéssé izgató pornó, giccsparádé, paródia, meleg kultuszregény, továbbá beláthatatlan műgonddal és ravaszsággal szerkeszett prózai alkotás, amely témáival és a későbbi pikareszkkel párhuzamokat mutató szerkezetével a világirodalom első realista regénye. Polifonikus, többszintű, ellenpontozó technikával szerkesztett mesteri narrációjával sok tekintetben a modernista kísérleti regény felé mutat. Ha igaz, hogy minden kor mindig azt a klasszikus antikvitást kapja meg, amit megérdemel, ez kétszeresen is érvényes Petroniusra, akiért stílusa és nyelvezete miatt mindig rajongtak a hozzáértők, de iróniája, humora, fegyelmezhetetlen rendbontása, besorolhatatlansága és pornográf jellege folytán mindig afféle tiltott vagy alig tűrt klasszikusként éldegélt a hivatalosabb ókorrecepció peremvidékén. A könyv változatlan vonzerejét bizonyítja Federico Fellini filmje (1968), amely - minden hibájával együtt - a Petronius-recepció igen fontos dokumentuma.

Irodalom:

Petronius, Satyricon, ford. Horváth I. K., utószó, jegyz. Szepessy T., Budapest 1972, 1994.
Petronius, Cena Trimalchionis - Trimalchio lakomája, ford. Révay J., jegyz. Szepessy T., Budapest 1977.
K. Müller, Petronius satyricon reliquiae, München-Leipzig 2003. (alapvető szövegkiadás)
E. Paratore, Il Satyricon di Petronio, Firenze 1933. (alapvető kommentár)
C. Pellegrino, Petronii Arbitri Satyricon, Roma 1975. (alapvető kommentár)
E. Courtney, A Companion to Petronius, Oxford 2001. (alapvető szakirodalom)
L. Friedländer, Cena Trimalchionis, Leipzig 1906. (fontos részkommentár)
M. S. Smith, Cena Trimalchionis, Oxford 1975. (fontos részkommentár)
P. G. Walsh, The Roman Novel, Cambridge 1970. (alapvető a római regényhez)
G. Schmeling (szerk.), The Novel in the Ancient World, Leiden 1996. (alapvető az antik regényhez)
J. Sullivan, Literature and Politics in the Age of Nero, Ithaca 1985. (historizáló értelmezés)
G. B. Conte, The Hidden Author: An Interpretation of Petronius' Satyricon, Berkeley 1996. (korszerű értelmezés)
E. Auerbach, Mimézis. A valóság ábrázolása az európai irodalomban, ford. Kardos P., Budapest 1985, 27-36. (egy Petronius-szemelvény elemzése)
M. S. Smith, ANRW II. 32.2., 1624-65. (bibliográfia az 1982 előtti szakirodalomhoz)
S. Harrison, "Twentieth Century Scholarship on the Roman Novel" (bibliográfia az 1982 utáni szakirodalomhoz), in: S. Harrison (szerk.), Oxford Readings in the Roman Novel, Oxford 1999, xi-xxvi.


Agócs Péter
2005