Lexikon

A Laokoón-szobor posztantik története

1506 január 14-én került elő Rómában, az Esquilinius egyik szőlőjében, ami egy Felix de Fredis nevű nemes (és nem paraszt! Ld. http://hu.wikipedia.org/wiki/Laoko%C3%B3n-csoport) birtoka volt. A hírek szerint egy üregből tűnt elő a szobor, 4 méter mélységben; a lelőhely pontosan nem határozható meg (a legutóbbi kísérletet ld. http://www.digitalsculpture.org/laocoon/volpe_parisi/index.html). Megtalálásáról azonnal értesítették II. Gyula pápát, s ő nyomban odaküldte egyik építészét, Giuliano da Sangallot (kb. 1443-1516), akit elkísért kisfia és Michelangelo is. A további történet a fiú, Francesco da Sangallo építész (1493-1576) visszaemlékezéseiből rekonstruálható: az építész benézett a nyíláson, s felkiáltott: "Ez az a Laokoón, amiről Plinius beszél!" Plinius ugyanis 1469 óta latin eredetiben, 1476-tól pedig már olasz fordításban is kiadott enciklopédiájának egyik mondatában az antik legfontosabb alkotásai között említ egy Laokoón-szobrot, amelyet akkoriban Titus császár palotájában őriztek (Historia Naturalis 36, 37). Hogy Sangallo ilyen mélységben ismerte az antik írott forrásokat, szépen példázza az itáliai reneszánsz viszonyát az antik hagyományhoz. A Laokoón megtalálása volt az első eset, hogy egy antik főmű, amelyet az írott forrásokból ismertek, valóságos leletként is napvilágra került. A lelet jelentősége azonnal világossá vált: néhány hét múlva már latin nyelvű költemény született róla: Jacopo Sadoleto (1477-1547), De Laocoontis statua című verse (ld. http://archiv.ub.uni-heidelberg.de/artdok/portal/fontes/, s.v. Sadoleto).
Felice de Fredis hazavitte a szobort, és a hálószobájában őrizte. Akkora lett nála forgalom, hogy éjjelente nem tudott aludni a látogatóktól. Két hónappal később eladta a pápának a Laokoónt. Sírfelirata büszkén említi, hogy a szobor megtalálásáért halhatatlanságot nyert (ld. http://romeinscribed.blogspot.com/2009/09/laocoon.html). 1506 nyarán a pápa kiállította a szobrot a Vatikán Belvedere nevű udvarában, a belvederei Apollo közelében. Az így kialakuló gyűjteményből nőtt ki a Musei Vaticani (a Laokoón ma is a vatikáni múzeum Belvedere-szárnyán található).
A szobrot 1532-ben restaurálta Giovanni Angelo Montorsoli (kb. 1506-1563), Michelangelo egyik tanítványa (neki köszönhető a Belvedere-torzó és a belvederei Apollo restaurálása is). Montorsoli egyrészt visszahelyezte a szobor külön megtalált töredékeit, másrészt a saját elképzelései szerint kiegészítette a hiányzó részeket. Legfontosabb értelmezése Laokoón jobb karja volt, amit – a később megtalált eredeti megoldással szemben – fölfelé kinyújtva képzelt el, s nem pedig a fej mellett, a kígyóktól gúzsba kötve. A szobor így a pap küzdelemét hangsúlyozta, és nem a kiszolgáltatott tehetetlenséget. A mű későbbi méltatásai tehát a 20. század közepéig valójában nem az antik szoborról, hanem ennek reneszánsz-kori értelmezéséről íródtak. Közülük a legnagyobb hatású Gotthold Ephraim Lessing (1729-1781), német filozófus Laokoón-tanulmánya volt, ami máig alapvető képzőművészet és irodalom viszonyának értelmezésében.
A napoleoni háborúk nyomán a szobor a műtárgyak elrablását jogilag szentesítő 1797-es tolentinoi egyezmény alapján Párizsba került (1798), és a Louvre-ban a róla elnevezett terem (Salle de Laocoon) fő büszkesége lett. Napoleon bukása után visszakerült a Vatikánba (1816; az Alpokon át szállították, útközben leesett a kocsiról és megsérült).
1905-ben Ludwig Pollak, a nagyszerű kutató és műkereskedő (az ő közvetítésével került pl. Budapestre 1916-ban a Hermarchos- és az ún. Pittakos márványbüszt) közzétette a Laokoón eredeti jobb karját, amit Rómában fedezett fel, egy kortárs szobrász műtermében (Römische Mitteilungen 20, 1905, 277–282). Ennek nyomán nyerte el egy 1957-es restaurálás során a szobor mai állapotát.

Ajánlott irodalom
http://www.digitalsculpture.org/laocoon/chronology/index.html
G. E. Lessing, Laokoón
F. Buranelli - P. Liverani - A. Nesselrath, Laocoonte. Alle origini dei Musei Vaticani (2006)

Nagy Árpád Miklós
2011