|
Nagy Á.M., Classica Hungarica (I)
A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének története a kezdetektől 1929-ig - megjelent a Holmi 2007. áprilisi számában
Bevezető
 | | A Grimani-kancsó. Antik Gyűjtemény, ltsz. 56.11.A |
Az ókortudomány, tehát a klasszikus antik hagyomány feltárásának, kutatásának és továbbadásának tudományos módja talán olyan birodalomhoz hasonlítható, amely három-négy nemzedékkel ezelőtt, szellemi jelentőségének csúcsán egységesnek volt látható, mára viszont már hajdani tagköztársaságai is egyre kisebb utódállamokká morzsolódnak szét. Az utódtudományok mégis mutatnak közös tulajdonságokat, hiszen egy lényegi ponton változatlanul egymáshoz kötődnek: egységesen, a tudomány módján mutatják meg, mi az aktuális napjainkban a klasszikus antikvitásból. Hogy e kérdésnek mai, találóan poszthumanistának elnevezett korunkban mekkora jelentősége van, erről e helyütt aligha érdemes többet mondani. A közös tulajdonságok egyik szembetűnő vonása, hogy előtérbe került az önreflexió, az egyes tudományszakok történetének elemzése. A klasszika-archaeológia történetére vonatkozó kutatások napjainkban tapasztalható virágzása csak részben magyarázható meg a tudományipar közömbös szempontjaival, mint a témaínség vagy a tudományos túltermelés - valós szellemi igényből is fakad. Egyrészt abból, hogy történeti változásaiban láttassa a mindenkori jelen és az antikvitás viszonyát. Másrészt, és ez a szempont az utóbbi időben egyre fontosabbá válik, azt igyekszik feltárni, hogy a mindenkori jelen milyen múltat választott ki magának, azazhogy milyennek tudta, milyennek alkotta újra, rekonstruálta a saját elődjének elismert antikvitást.
 | | A Grimani-kancsó. (Aquarell, Liber Antiquitatis Nr. 18) |
Ebből a nézőpontból a magyar klasszika-archaeológia története tanulmányozásra érdemes témának ígérkezik. Egyáltalán nem mint puszta krónika, csakis a hozzátartozókat érintő "szellemi helytörténet", hanem mint egy nemzetközi concerto egyedi sajátosságokkal hangzó szólama; annak bemutatása, mikor mit jelentett a magyar kultúrában Európa egyik közös hagyományának, a klasszikus művészetnek a gyűjtése és tanulmányozása. Ez a kérdés pedig elválaszthatatlan egy magyar múzeum egyik részlegének, a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének a történetétől. Az Antik Osztály Magyarország egyetlen átfogó antik művészeti közgyűjteménye, története tehát eleve a téma gyújtópontjában van. Ám ennél többről is szó van: a budapesti nem csupán Magyarországon, hanem a kelet-közép-európai régióban is, Bécs, Thesszaloniki és Szentpétervár között az egyetlen átfogó antik gyűjtemény - az állítás hangsúlya nem az egyes államok területén őrzött műtárgyak mennyiségén, hanem az átfogó jellegen van. Innen nézve tehát a Gyűjtemény történetének kérdése máris tágabb összefüggésben tehető fel: a válasz egyben az európai antikvitás-recepció egyik regionális útja számára is tanulságokat rejt.
 | | Az Antik Gyűjtemény állandó kiállítása (1997) - 2. terem |
A Gyűjtemény történetének első fél évszázadát Szilágyi J. Gy. dolgozta fel a Múzeum fennállásának 50. évfordulója alkalmából megjelent tanulmányában. Bár az általa felvázolt kép fő vonalai máig érvényesek, legalább két okból érdemesnek látszik újbóli megrajzolására vállalkozni. Az egyik gyakorlati: a legutóbbi időben három, részben teljesen új forráscsoport vált tanulmányozhatóvá. A Szépművészeti Múzeum irattárában Litkei Ágnes, majd Dörögdi Éva gondos munkája nyomán a Gyűjtemény történetének első, meghatározó jelentőségű évtizedeit dokumentáló iratok mára zömmel hozzáférhetővé váltak, s a korábbinál jóval alaposabb áttekintést tesznek lehetővé. Másrészt 2005 tavaszán - P. Kranz és M. Boss nagyvonalú segítségével - módom nyílt átnézni az erlangeni egyetem Klasszika-archaeológiai Intézetében őrzött, korábban hozzáférhetetlen Arndt-archívum Budapestre vonatkozó dokumentumainak jelentős részét. Végül szintén új, bár az előzőeknél jóval kisebb horderejű forráscsoportnak tekinthető az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének Adattárában őrzött anyag, ami Hekler Antal 1917-1918-as konstantinápolyi tevékenységéről tudósít, és amelyet Szentesi Edit és Nagy Leventéné szívessége folytán tanulmányozhattam.
 | | Az Antik Gyűjtemény állandó kiállítása (1997) - 2. terem |
Mindezeknél fontosabb a történet megírására sarkalló másik ok. Az 1956-ban készült összefoglalás óta eltelt újabb fél évszázad, az 1956-ban megírt történet folytatódása, magának a kérdésnek adott új távlatot. S most az Európai Unióhoz való csatlakozás és a Szépművészeti Múzeum centenáriuma (a krónika jellegű beszámoló kötelességén túl) magától értődő alkalom annak átgondolására, hogy mikor mi volt a szerepe a Gyűjteménynek, az antik művészet legfontosabb hazai letéteményesének a magyar kultúrában. Az Antik Gyűjtemény története természetes módon két, egymástól távol eső kontextusba illeszkedik: éppúgy múzeumtörténet, mint antikvitás-recepció. Már csupán emiatt is érdemesnek látszott kiindulópontul nem ezek valamelyikét választani, hanem magára a történetre koncentrálni, és a Gyűjtemény "viselt dolgait" három szempont szerint bemutatni.
Hiszen így maguk az események mutatják meg, mikor mi volt a súlya és - ettől sokszor roppant távolságban - a fajsúlya az itt zajló históriának. A három kiválasztott szempont pedig a két kontextus közös tartományába tartozik, s a múzeum hivatal-aspektusából nézve a generációk óta készített "évi jelentések" három fő rovatának felel meg: gyűjteménygyarapítás, kutatómunka, ismeretterjesztő tevékenység.
 | | Az Antik Gyűjtemény állandó kiállítása (1997) - 2. terem |
Másképp megfogalmazva tehát a Gyűjtemény története három, egymástól lényegében elválaszthatatlan szálra fűzhető fel: mikor mit tekintett a Szépművészeti Múzeum gyűjteni érdemes antik művészetnek, milyen mértékű és értékű tudományos kutatómunka kapcsolódott ehhez, végül ez a munka miképpen vált a magyar kultúra részévé. A források alább kifejtendő jellege miatt az első kérdés áll a középpontban, a másik kettőről csupán érintőlegesen esik szó - máskorra vagy másokra marad részletes bemutatásuk és a történet továbbírása.
Az alábbi vázlat érvényét három tényező korlátozza. Egyrészt újra hangsúlyozni kell, hogy elsősorban irattári anyagokon alapul, azaz csupán három főszereplő megőrzésre érdemesnek tartott vagy véletlenszerűen fennmaradt dokumentumai alapján mutatja be a történteket. További forráscsoportok (elsősorban Hekler elkallódott levelezése és a korabeli sajtóvisszhangok) szisztematikus feldolgozása bizonnyal számos ponton módosítja majd a képet. Ráadásul az eddig feltárt források összetétele nagyon egysíkú: a múzeum irattára ebben az időben a beérkező leveleket, illetve a kiküldendő iratok fogalmazványait gyűjtötte össze, a hivatali ügymenet körén kívüli eseményeknek, szóbeli egyezségeknek nincs nyomuk. Arndt levelezése változatos ugyan, ám e hatalmas és ma még teljesen kiaknázatlan anyag módszeres feldolgozása messze túlnő a mostani lehetőségeken. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az Antik Gyűjtemény története csupán kicsiny része a Szépművészeti Múzeuménak. Az intézmény egészét érintő kérdések önálló vizsgálatának eleve nem lett volna értelme; ezek (például a látogatói statisztikák vagy a műtárgyvásárlásra, könyvek beszerzésére fordított összegek összegyűjtése és elemzése) a Múzeum történetének remélhető feldolgozása során lesznek majd elvégezhetők. Ily módon tehát az alábbi vázlat távolról sem teljes feldolgozása a Gyűjtemény korai történetének.
 | | Az Antik Gyűjtemény állandó kiállítása (1997) - 3. terem |
Az előzőknél is súlyosabb a harmadik korlátozó szempont. Nyilvánvaló és gyakran elfelejtett tény, hogy egy antik gyűjtemény történetének megírása elsősorban művelődéstörténeti és nem ókortudományi feladat. A Gyűjtemény sorsának alakulása világos, olykor döbbenetesen pontos paradigmája Magyarország történetének, s amiként a cseppet kutató biológusnak is a tengert kell látnia, a Gyűjtemény története is kizárólag a magyar történelem kontextusába ágyazva tarthat egyáltalán számot érdeklődésre.
 | | Exékias budapesti amphorája, 540-530 k. - Antik Gyűjtemény, ltsz. 50.189 |
Mégis érdemesnek látszott e történet újraírására vállalkozni: abban a reményben, hogy választott nézőpontja, legyen bár az optimálistól különböző, mégis jól körülhatárolható, s alighanem szükséges is, mint egy majdani, a Szépművészeti Múzeum és/vagy a magyar ókortudomány egészére kiterjedő szintézis egyik előmunkálata. Ez a nézőpont egyszerre külső és belső: egy ókorkutatóé, aki maga is résztvevője az általa rekonstruált történet későbbi szakaszának, s így par excellence módon szembesülhetett azzal, hogy a múlt tanulmányozása egyben saját életének tanulmányozása - és azzal is, hogy a történet megírása egyben folytatásának is eszköze.
Megbecsüléssel és tisztelettel mindazoknak, akik közvetlenül vagy közvetve elmondhatják a százéves Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének "viselt dolgairól": "quaeque ipse... vidi et quorum pars magna fui".
Előtörténet
 | | A Loeb-Poseidón. Görög bronzszobor, K.r.e 4. sz; München, Antikensammlungen, ltsz. SL 15 (Aquarell, Liber Antiquitatis Nr. 19) |
A történet előzményeit átfogó kutatások híján csupán fő vonalaiban lehet vázolni. Ismeretes, hogy a XVIII. század közepétől Európa nagy része az antik kultúra újrafelfedezésének lázában égett. A klasszicizmus és a Mediterraneum ókori emlékeit fölkereső Grand Tour égisze alatt történt meg a klasszika-archaeológia tudományos infrastruktúrájának kiépítése, aminek három pillére volt: a nagy antik múzeumok létrehozása (Louvre, 1793; a Parthenón-fríz kiállítása a British Museumban, 1816 - csupán a két legismertebb példát említve); az antik művészet egyetemi oktatásának bevezetése a XVIII. század közepétől, végül pedig a nagy tudományos intézetek létrehozása, amelyek gyakran azóta is végzik a görög-római ókor legfontosabb lelőhelyeinek feltárását (a Német Régészeti Intézet elődjét például 1829-ben alapították).
Magyarországra mindebből édeskevés jutott el. Bár újra hangsúlyozni kell, hogy a magyarországi antik műgyűjtés korai története föltáratlan, a jelek szerint a XVIII. században Európa számos országában kialakult főúri szoborgyűjteményeknek egyelőre nem látszik magyar megfelelője. A jórészt Bécsben élő magyar arisztokrácia számára tehát, úgy tűnik, az antik szobrok gyűjtése nem bizonyult alkalmas önkifejezési formának, ellentétben például a történetileg sok szempontból hasonló helyzetű Lengyelországgal.
 | | A grumentumi lovas. Lucaniai bronzszobor, 560-550; London, British Museum, ltsz. GRA 1904.7-3.1 (Aquarell, Liber Antiquitatis Nr. 14) |
Az antikvitás művészete a XIX. században is csupán keveseknek vált szenvedélyévé, közülük is elsősorban az eperjesi házát a Parthenón-fríz gipszmásolatával díszítő Fejérváry Gábort kell kiemelni. Gyűjteménye ritka módon még egy nemzedéken át folytatódott unokaöccse, Pulszky Ferenc révén, akinek a neve fémjelzi majd az Antik Gyűjtemény történetének első korszakát. Legszebb darabjaikat ma Münchenben, Londonban, Párizsban őrzik, közülük csupán kevés maradt Budapesten. A többi korabeli magángyűjteményből is alig néhány mű jutott a Szépművészeti Múzeumba. A nagy ásatások magyar megfelelője egy garibaldista katonatiszt, Mátyus Izidor 32 leltári tételt eredményező 1861-es feltárása Dél-Olaszországban, a "briganti" elleni harcok egyik szünetében. A rionerói ásatás célja beszédes: Mátyus azért végeztette katonáival a feltárást, hogy pelasg tárgyakat találjon, mivel a pelasgokat a magyarok őseinek tudta. Munkája tehát közvetlenül saját nemzete múltjának feltárására irányult, mint ezt Szilágyi J. Gy. nemrégiben megjelent könyvében elemezte. A Mediterraneumba tett kulturális zarándokút szintén a ritka virágok közé tartozott. A kevesek közül elsősorban egy magyar arisztokrata asszonyt, Wesselényi Polixénát kell megemlíteni, akinek alakját Jósika Miklós örökítette meg Az élet útjai című regényében, s akinek 1842-ben kiadott gyönyörű beszámolója 1835-ös itáliai és svájci útjáról teljesen visszhang nélkül maradt. Emlékül hazahozott antik tárgyai az aranyosgyéresi kastély feldúlása során pusztultak el 1849-ben.
 | | Fejérváry Gábor (1780 Komlóskeresztes - 1851 Pest) |
Már az eddigiekből is kitűnik az itt felidézett történet egyik alapvető sajátossága. Az antik művészeti hagyomány Magyarországon a XVIII. századtól kezdve mindig is csupán elkötelezett keveseket érdekelt igazán, a legtöbbször valóban csupán egy-két embert, legyen szó akár a műtárgyak gyűjtéséről s még inkább, ha a kutatásukról. "Kivált nekünk, magyaroknak, feltűnőleg kevés ízlésünk és szeretetünk van a szép művek iránt... Hány elegáns és magát legneveltebbnek képzelő társaságban árulja magát el néha ezen tárgyak iránt oly bosszantó s még nevetséges merő tudatlanság is, mely a tudományokat üldöző, könyvtárgyújtogató Omar ajkaira való volt volna!" Wesselényi Polixéna megállapítása nem csupán saját nemzedékére volt érvényes. S hogy itt valóban alapvető vonásról van szó - ez a helyzet napjainkban is tart: a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedben a hazai műgyűjtés elképesztő mértékű föllendülése mellett sem alakult ki egyetlen antik magángyűjtemény sem, és az általános nyugat-európai túlképzéssel szemben két kézen megszámolható, hány klasszika-archaeológus van Magyarországon.
A birodalmi korszak
 | | Pulszky Ferenc (1814 Eperjes - 1897 Budapest) |
A XIX. század utolsó harmadára Magyarország helyzete gyökeresen megváltozott.1867-ben megtörtént a kiegyezés a Habsburg-dinasztiával, s ennek révén az ország nem legyőzött, részekre darabolt tartomány volt többé, hanem egy kétpólusú birodalom, új nevén az Osztrák-Magyar Monarchia egyik fele, amelynek két, egyebekben független részét csupán a közös uralkodó (osztrák császár és magyar király), a közös had- és külügy, valamint az ezek biztosítását szolgáló pénzügy kapcsolta össze. Magyarország tehát három és fél évszázados peripeteia és alig húsz évvel az 1848-49-es szabadságharcban elszenvedett veresége után egy csapásra dinamikusan fejlődő európai nagyhatalomnak érezhette magát, nem véve tudomást azokról a súlyos belső feszültségekről, amelyek az I. világháború katasztrófájába döntötték. Az új szerep új feladatokkal járt együtt: ekkor épült ki a magyar elitkultúra ma is működő intézményeinek jelentős része (például két egyetem, az Operaház, a Szépművészeti és az Iparművészeti Múzeum) - természetes hát, hogy újra kellett fogalmazni az európai hagyományhoz s így az antik művészethez való viszonyt is. A soknemzetiségű Monarchia soknemzetiségű Magyarországán egyszerre csak újult szellemi és kultúrpolitikai érdeklődés fordult az Európa népeit összekötő antik művészeti hagyomány felé. Ez volt az a közeg, amelyben megszületett az Antik Gyűjtemény.
1867-1908: őstörténet
Hagyományosan az 1908-as évet szokás a Gyűjtemény alapítási dátumának tekinteni, amikor a Múzeum 135 márvány műtárgyat vásárolt Paul Arndt müncheni régész-műkereskedőtől.
 | | Pars pro toto: Terrakotta lap Silénos-fejjel Rioneróból. 350-300 - Antik Gyűjtemény, ltsz. 75.69.A |
A kérdést azonban érdemes tágabb összefüggésben vizsgálni, és összeállítani a korszak részben már korábban is feltárt eseményeiből kirajzolódó általános képet. Az 1908-as vásárlás ugyanis nem creatio ex nihilo volt, hanem egy hosszabb folyamat fordulópontja. Az Antik Gyűjtemény történetének ez az első szakasza három szállal is elválaszthatatlanul kötődik a már említett Pulszky Ferenchez, a kor kiemelkedő politikusához, a magyar múzeumügy alapító héroszához. Az első szál csak később szövődött a Gyűjtemény történetébe: 1873-ban került sor első ízben arra, hogy közpénzeken antik műtárgyakat vegyenek külföldön. A bécsi világkiállításon Pulszky Ferenc fia, Károly kapott megbízást arra, hogy a megalapítandó Iparművészeti Múzeum számára, annak kijelölt igazgatójaként s az atyai barát, Johannes Overbeck lipcsei professzor segítségével antik tárgyakat vásároljon. A cél az volt, hogy a klasszikus művészet mintáit kínálhassák a korabeli kézművesek számára - a kor európai irányzatához kapcsolódva a magyar kormányzat is felismerte tehát az antik vázafestészet és a "kisművészetek" példaadó erejét, még ha e felismerés szűk körű és csupán egyetlen akcióra korlátozódó volt is. Így került Magyarországra mintegy hetven műtárgy a Sayn-Wittgenstein-gyűjteményből, például a cumaei Héra-szentély korabeli ásatásának főleg korinthosi kerámiából álló anyaga, egy jelentős athéni váza- és római üvegedény-együttes- mindez évtizedekkel később, mint majd szó lesz róla, az Antik Gyűjteménybe jutott.
 | | Pulszky Károly (1853 London - 1899 Brisbane) |
A második, legfontosabb szál a Szépművészeti Múzeum megalapításához kapcsolódik. Ismeretes, hogy a XIX. század utolsó harmadában, polgári kezdeményezésből nőtt ki az a mozgalom, ami múzeumot akart emelni a magyar és az európai művészet alkotásainak. A Millennium legfőbb emlékművének tekintett múzeum létrehozásáról végül 1896-ban, a magyar honfoglalás ezrediknek megállapított évfordulóján hoztak törvényt. A három műfaj (szobrászat, festészet és grafika) bemutatására tervezett új múzeumban az antik művészetnek meghatározó szerepet szántak. Jól lemérhető ez a szerep az épület szerkezetén, ami híven tükrözi az alapítók, végső soron a Pulszky-kör elképzelését. Tervezője, Schickedanz Albert, Pulszky Károly közeli munkatársa ugyanis a Múzeum eszméjének körvonalazódásától, 1894-től kezdve részt vett a koncepció kidolgozásában, s még ki sem írták az épület megtervezésére hirdetett pályázatot, amikor elképzelése nagyjából már készen is volt. 1898 elején készült tervvázlata ugyanis fő vonalaiban már megfelel a később felépített múzeumnak, holott jó fél évvel korábbi a pályázat kiírásánál. Bár Schickedanz a pályázaton csupán második lett, a kijelölt igazgató, Kammerer Ernő mégis az ő tervéhez ragaszkodott, mondván, csakis ez valósítja meg az alapítók elképzeléseit. Schickedanz kettős épületet tervezett, egy reneszánsz palotát és egy antik templomegyüttest, ami pontosan igazodott a Múzeum gyűjteményi szerkezetéhez.
 | | Pars pro toto: Athéni vörösalakos peliké, Dionysos. (Geras-festő, Kr.e. 480-470) - Antik Gyűjtemény, ltsz. 50.155 |
Az emeletes palotarész fölső és oldalvilágításos termeit a legnagyobb kincsnek, a képtárnak szánták, a főleg antik építészeti mintákat követő előrész hatalmas, felső világítású csarnokait pedig az európai szobrászat történetét bemutató gipszmásolatoknak. Ez a két részleg osztozott a hatalmas épület alapterületének több mint kétharmadán, a maradék elegendő volt a grafikai gyűjteménynek és - boldog idők! - az adminisztrációnak. A gipszgyűjtemény súlyponti részét pedig azok az antik szobormásolatok jelentették, amelyeket Pulszky Ferenc gyűjtött össze a Nemzeti Múzeum számára az 1870-es évek első felében. Ezt a gipszgyűjteményt akarták továbbépíteni a Múzeum alapítói tervszerű vásárlásokkal és olykor, csupán kiegészítésül, eredetikkel. A Szépművészeti Múzeum alapító koncepciója tehát fontos szerepet szánt az ókori művészet bemutatásának. Mint Wlassics Gyula kultuszminiszter a tervezés lezárásakor (1899) parlamenti beszámolójában elmondta, a szobrászati gyűjtemény "berendezésére, arányaira... különös súlyt fektettem, mert a plastika fejlődése a nem rendszeres egybeállítást mutató, esetlegesen egyik vagy másik irányban gazdagodást nyert külföldi gyűjteményekben a maga egészében sehol sem tanulmányozható, és így e téren mintaszerűet és bizonyos tekintetben tökéleteset létesíthetünk. Mert ezen osztály, ha egyszer teljes lesz, másolatokban és eredetiekben a szobrászat fejlődését a legősibb emlékektől... napjainkig fogja mutatni...".
 | | Hősök tere, tervrajz, 1897-1898? (Gábor E. - Verő M. (szerk.) Schickedanz Albert, 1996, 184) |
Az Antik Gyűjteményt történetének első szakaszában tehát elsősorban ezek a gipszmásolatok jelentették. A cél kettős volt: teljes és az antik művészet legmagasabb szintjét szemléltető együttest akartak létrehozni - az eredetiség igénye nem játszott szerepet. Az említett miniszteri beszámoló, amely termenként írja le az antik szobrászat történetét az ókori Kelettől a késő antik korig bemutató kiállítást, eredeti művekről nem tesz említést. Pedig a Múzeumban ekkor már volt néhány antik műtárgy, ezek jelentik a Gyűjtemény alapító állományának harmadik összetevőjét. 1893-1895 között ugyanis Pulszky Károly, már a Szépművészeti Múzeum kijelölt igazgatójaként, nagyszabású vásárlásokat bonyolított le Olaszországban. Főleg reneszánsz festményeket vett, ám a jelek szerint eredeti antik művek megszerzéséről sem mondott le. 1895-ig tizenegy tétel, összesen tizenhat tárgy került múzeumi nyilvántartásba. S ezen a ponton válik fontossá az antik művészet hazai tudományos recepciójának már említett alapmotívuma: a századfordulón nem volt egyetlen régész sem Magyarországon, aki részt tudott volna venni a Szépművészeti Múzeum megalapításában. E tizenegy tétel közül ma csupán három tartható eredetinek. Későbbi sorsuk még beszédesebb. 1897-ben - a Múzeum anyagának jelentős részével együtt - tízéves letétül az Iparművészeti Múzeumban helyezték el őket, ahonnét 1907-ben, az új múzeumépület átadása után kerültek vissza. Ezután azonban - a Szépművészetiben nem lévén gazdájuk - elkallódtak. (Mint látni fogjuk, ugyanez történt ekkoriban a MNM-ban lévő antik márványszobrokkal is.)
 | | A Szépművészeti Múzeum épületének tervrajza, 1898 (Gábor E. - Verő M. (szerk.) Schickedanz Albert, 1996, 181) |
Tíz tárgyra a II. világháború után bukkantak rá a Múzeum pincéjében, egy további: ólomból készült, feliratos etruszk urnafedő-utánzat 2004-ben került elő. Öt darab jelenleg is lappang - a leírások alapján ezek zöme is posztantik lehet. Az iratok szerint Pulszky Károly e tizenegy tétel megszerzésére tekintélyes összeget fordított. Valószínű tehát, hogy antik darabok vásárlásával is megpróbálkozott, de helyesen mérte fel saját lehetőségeit, és inkább a reneszánsz művészet emlékeire összpontosított. S "...tudjuk, hogy antik eredetiek gyűjtésére még lett volna idő is, mód is. Hiszen azóta született a görög művészetnek három olyan nagyszerű gyűjteménye, mint a newyorki és a bostoni múzeum antikosztálya s a koppenhágai Ny-Calsberg glyptothéka, hogy kisebb gyűjteményekről és már meglevő múzeumoknak azóta szerzett görög eredeti szobrairól ne is beszéljünk" - értékelte a helyzetet egy nemzedékkel később Elek Artúr, a tisztán látó kritikus. A Szépművészeti Múzeum antik gyűjteményének ez az első, klasszicista koncepciója jól ismert művészettörténeti kontextusba illeszkedik.
 | | A Szépművészeti Múzeum, (Gábor E. - Verő M. (szerk.) Schickedanz Albert, 1996, 202) |
A szép- és iparművészetek szétválasztásán alapult - ennek emlékét őrzi a múzeum magyar neve is. Beszédes, hogy a Gyűjtemény egyik legnagyobb kincsét, a Fejérváry-Pulszky-gyűjteményből származó Grimani kancsót 1899-ben, tehát a Szépművészeti formálódásának időszakában az Iparművészeti Múzeumba leltározták be. A szépművészet műfajainak: az építészetnek, a szobrászatnak és a festészetnek az európai történetéről akartak átfogó képet adni; az utóbbit eredeti darabokkal, az előbbit pedig elsősorban főművek másolataival szemléltetve. Mint szó volt róla, a művészet kultusztemplomának tervezett épületben nagy hangsúlyt kapott az antik szobrászat, mégpedig az ókori művészettörténet klasszicista kánonjának megfelelő arányokban. E múzeumi koncepció klasszikus példája alighanem a Stüler-féle berlini Neues Museum, középpontjában szintén az antik gipszmásolatokkal, amelynek terve az 1840-es évekből származik, és ami csupán kiegészítette az eredeti műveknek szánt épületet. Első korszakában tehát a Szépművészeti Múzeum mintegy fél évszázaddal korábbi mintát követett az antik műtárgyak gyűjtésében, ráadásul ezt is felemás módon. Ez a minta azonban aligha véletlenül vált elfogadottá az akkori Magyarországon. A XIX-XX. század fordulójának megoldatlan és talán megoldhatatlan problémái helyett, amelyek az első világháború végi összeomláshoz vezettek, a századforduló Magyarországán a mitikusan felfogott történelem állt az uralkodó világkép középpontjában. Egy találó megfogalmazás szerint "...az aktuális társadalmi és politikai problémákat a történelemből vett példákkal fejezték ki, másrészt viszont a példaként szolgáló történelmi eseményt kiragadták valódi összefüggéséből, és a politikai aktualitásokhoz idomították". Ez a historizáló felfogás könnyen találhatott rá az antikvitás klasszicista kánonjára. Számára e kánon főműveinek másolatai könnyebben bizonyultak be- és elfogadhatónak, mint a kánon nézőpontjából szükségképpen alacsonyabb rangú, alternatív értelmezéseket is lehetővé tevő eredetik, amelyek töredékessége e felfogás számára "nem izgató misztérium, mint a hogyan azt egyes modern szobrászok értelmezik, hanem a pusztulás szomorú jele". Ez a klasszicista koncepció nem zárta ki eredeti darabok megszerzését. "Az osztály alapját a Nemzeti Múzeumnak... legnagyobbrészt másolatokból álló értékes gyűjteménye képezi" - írta Wlassics Gy. Jelképes értelemben ez a "legnagyobbrészt" a Gyűjtemény további történetének kiindulópontja, ez adott egyáltalán esélyt a folytatására.
Kitérő: az 1894-es múzeumterv
Ezen a ponton érdemes rövid kitérőt tenni.
 | | A Szépművészeti Múzeum épületének tervrajza, 1899 (Gábor E. - Verő M. (szerk.) Schickedanz Albert, 1996, 185) |
Nemrégiben került elő a múzeumi irattárból egy hiányos (2-37 lap) irat, amely a Szépművészeti Múzeum koncepciójának a megvalósulttól - az itt tárgyaltak szempontjából - radikálisan különböző változatát tartalmazza. Írója ismeretlen, de széles szellemi horizontja és ma is tanulságokkal szolgáló hozzáértése miatt aligha volt a Pulszky-körtől független; a legvalószínűbb, hogy Pulszky Károly (l. alább). Bár a Múzeum alapító koncepciójának kialakulása még föltárásra vár, eddig is tudott volt, hogy legalább két szakasszal számolhatunk. Az alapítás történetét résztvevőként ismerő Peregriny J. múzeumi titkár tömör összefoglalása szerint "Az eredeti terv szerint a Szépművészeti Múzeumnak magában kell foglalnia: a) a szobrászatnak, b) a festészetnek és c) a graphicai művészeteknek emlékeit oly sorozatokban, a melyek ezeknek fejlődését, legelső gyakorlásuktól fogva a mai napig, alaposan megismertetni alkalmasak. ...Ezen kereten később az a változtatás történt, hogy dr. Kammerer Ernő 1896. február 13-án tartott képviselőházi beszéde folytán, dr. Wlassics Gyula vall.- és közokt.-ügyi minister... hozzájárult a szobrászati, a festészeti és graphicai műveknek szűkebb korlátok között való gyűjtéséhez..." A most felbukkant kézirat a Múzeum létrehozásához vezető, 1894 októberében tett miniszterelnöki előterjesztés egyik előkészítő változata volt; ezt a két szöveg szó szerinti egyezései kétségtelenné teszik. A dokumentum tehát a múzeumkoncepció első szakaszának egyelőre legfontosabb forrása.
 | A Szépművészeti Múzeum és a Hősök tere (tervezet)
(Gábor E. - Verő M. (szerk.) Schickedanz Albert,1996, 113) |
A tervezet mindenképpen önálló elemzésre méltó, itt csupán az Antik Gyűjtemény számára adódó tanulságait érdemes megemlíteni. Ebben ugyanis egészen más szerepet szántak az antik tárgyaknak, mint az 1899-ben elfogadott és 1906-ra megvalósult koncepcióban. A döntő különbség a tervezett gyűjtés horizontjában volt: "...az antik műveltségnek, tehát az egyiptomi, az asszyr, a phöniciai és a középtenger partjain keletkezett egyéb, a hellén, etrusk, római műveltségek festésének és plastikájának emlékeit kell közönségünknek megismerhetnie". (Uo. 3/1.) Minthogy a szobrászat fő műveiről - szemben a festményekkel - készíthető pontos másolat, ezért fontos feladat egy történetileg teljes gipszmásolattár összeállítása. "Így tehát azon helyzetben volnánk, hogy a plasztikai művészetnek legfőbb alkotásait, az egyiptomiaktól kezdve a 19.ik századig bemutathatnók." (Uo. 6/3.) Ez azonban kevés. "E mellett még egy egész sorát lehet megszerezni az eredeti műveknek - úgy antik márvány-, bronz-, teracotta- stb. eredetieket, mint a kereszténykor különféle műveltségeiben szerepelt nagy művészegyéniségek eredeti műveit. Ezáltal a gipszöntvény sorozatok kellő megértése és a plasztika művészetének teljes ismerete lehetővé lesz a múzeum látogatói számára." (Uo. 6-7/3.) S nem csupán az antik szobrászat emlékeit látták gyűjtésre érdemesnek.
 | | Egy képtári kabinett festési vázlata. Aquarell (Gábor E. - Verő M. (szerk.) Schickedanz Albert,1996, 199) |
"Az ókori festés emlékeinek gyűjteménye csak igen kevés helyütt tanulmányozható, minthogy ez emlékek nagy része tönkrement. Fogalmat azonban az antik festésről és graphikai művészetről nyujtanak nekünk a görög diszedények. Ezek Európa majdnem minden múzeumában inkább archeologiai, mint művészeti szempontból gyűjtettek össze. Kétségtelen, hogy ily gyűjtemény aránylag csekély összeggel létesithető volna, mert hiszen e diszedények nagy számmal maradtak reánk, és a műkereskedésben aránylag még mindig olcsón szerezhetők meg. Ha tisztán a festés és graphikai művészetek fejlődésének szempontjában gyűjtetnének össze, egy művészileg rendkívül érdekes és tanuságos gyűjteményt lehetne szerezni, ami megint egyetlen szépművészeti múzeumban sem kísértetett meg. Az is kétségtelen, hogy még lehető lesz ugy egyptomi, mint etrusk és római festéseket megszerezni." (Uo. 8-9/3-4.)
A fenti idézetek világosan mutatják a kezdeti és a megvalósult koncepció közötti radikális különbségeket. A kettő horizontja alig összemérhető. Az előbbi messze túlterjedt a görög-római szobrászat klasszicista kánonja szerinti gipszmásolatokon, a szép- és iparművészet kettősségén; az antik Mediterraneum művészeteinek egészét mutatta volna be. Horizontja nem Hellas és Róma, hanem az antik Mediterraneum; tárgya nem a görög-római szobrászat klasszicista kánonja, hanem az antikvitás teljes művészeti hagyatéka; a szobrászat főműveinek gipszmásolatai nem önmagukban állnak, hanem kiegészítik az eredetiket. Hiszen a cél a művészetek történetének bemutatása. Nem parttalanul, hanem az európai és a magyar nézőpontra koncentrálva, s nem pusztán történeti érdeklődésből, hanem a kortárs művészetre is figyelve, az antik művészetet az egyetemes művészet egyik fontos fejezetének tekintve. Olyasféle koncepció volt ez, mint ami Fejérváry Gábor gyűjteményében öltött alakot, amiről Pulszky Ferenc beszélt méltán híres, a British Museum fejlődésére is ható londoni előadásában, s aminek megvalósításához csupán a XX. század közepén látott hozzá a Szépművészeti Múzeum.
 | | Gipszöntvények a Reneszánsz-csarnokban. 1910-es évek(Szépművészeti Múzeum, Fotótár) |
Hiszen, tudjuk, illo tempore Budapesten nem ezt a tervet kezdték el megvalósítani. A "miértek" földerítése végképp önálló feladat, s még az irattári források feltárása is jórészt hátravan. Egyelőre csupán két, szintén újonnan feltárt mozzanat kapcsolódik ide. Bárhogy történt is, meghatározó lehetett az a nézet, amelyet Pulszky Károly itáliai vásárlásairól fogalmazott meg a tevékenységét megsemmisítő ítélettel sújtó vizsgálóbizottság, tagjai közt a nevével a művészettörténeti hitelességet biztosító Székely Bertalannal: "...a vásárolt tárgyak jelentékeny része az úgynevezett műtörténelmi cathegoriához tartozik, és oly művekből áll, melyek magukban véve elég műbecscsel nem bírnak, hanem műtörténelmi szempontból lehetnének érdekesek, ha eléggé typikusak és markánsak volnának, vagyis ha az illető kor művészetét kellőleg képviselnék. Azonban ezen utóbbi igénynek is csak kivételesen felelnek meg a megvizsgáltuk tárgyak... Íly tárgyak beszerzése általában csak egy oly országban ajánlatos, a melynek a művészet virágzása korából elegendő gyűjteménye van, és fel akarja mutatni a művészet virágzásának előzményeit is. De egy oly országban, mint a mienk, a mely még a művészet virágzása idejéből is alig bír valamit... még korai dolog oly műveknek a gyűjtése, a melyek pusztán a művészet előéletét ismertetik. Annyi eredeti tárgyat összegyűjtenünk, a mely a művészet fejlődéséről általában fogalmat adna: lehetetlen. Arra se elég pénzünk nincs, se elég műtárgy nem kapható. Puszta szórványos és selejtes primitív tárgyak összehalmozásánál pedig sokkal czélszerűbbnek vélnők - a ma már annyira tökéletesült és olcsó - reproduktiókban szerezni be azon műtárgyakat, a melyek csak a művészet eredetét és első fejlődését mutatják ki. Ilyenek tömeges beszerzése és kitárása nekünk is lehetséges, és ezek organikus összeállítása sokkal több okulást nyújtana, mint néhány összefüggés nélküli gyönge eredeti mű beszerzése".
 | Gipszöntvények a Nemzeti Múzeumban, 1880-90-es évek.
|
Az önmagában is káprázatos okfejtés elemzése nem ide tartozik; nyilván ez volt az általános nézet, s ennek jegyében búcsúzott el Kammerer Ernő, a Pulszky Károly felfüggesztése után a Múzeum élére kinevezett kormánybiztos parlamenti felszólalásában a Múzeum régi koncepciójától, és fogalmazta meg az újat: "Mint Jupiter fejéből Minerva, úgy állott itt előttünk egyszerre a szépművészeti történeti múzeum eszméje. Készítette egy nagy szakértelmű, hanem némileg tanúlmányai által talán elfogúlttá lett ideálista, és elfogadta egy merész és minden szép iránt hamar lelkesűlni tudó államférfiú, a ki azonban művészeti vagy muzeális kérdésekkel addig foglalkozni nem érkezett." Ez az eszme "Első sorban kivánja az antik műveltség, tehát az egiptomi, asszir, fenicziai és a Középtenger partjain keletkezett egyéb műveltségek emlékeit, az alatt értendő a trójai, mikénei, tirinti stb. Azután jönnek a hellén, etruszk és a római kultura feltüntetése." Ez a koncepció (amelynek eredeti, torzítatlan változatában persze nem az a képtelenség állt, hogy az új múzeumnak a felsorolt kultúrák adnák majd a súlypontját; az "Első sorban" a meglévő gyűjteményből hiányzó és feltétlenül pótlandó anyagra vonatkozott) "...egy oly ideális, nagyterjedelmű, oly óriási programm, a melyet a mai viszonyok között talán csak egy föltétel alatt lehetne megvalósítani, akkor, ha teljes felhatalmazást adhatnánk valakinek arra, hogy járja be az összes európai gyűjteményeket, hozzon el onnan szabadon mindent, ami a szépművészeti múzeumunk keretébe illik.
 | | Antik Gyűjtemény, ltsz. 2005.3.A |
És még az esetben is, ha ingyért kapjuk meg a tárgyakat, hátra van azon kérdés eldöntése, hogy hol helyezzük el ezen óriási gyűjteményt, és hogy az adminisztrativ óriási költségeket hogyan fedezzük". Az új múzeum szerepkörét a Nemzeti és az Iparművészeti között kell kijelölni, elkerülendő a vetélkedést. "De a szépművészeti múzeummal sem terjeszkedhetünk ki azon túl, a mire gyakorlati szükség van, hogy tudniillik kielégítse a mai festészeti mesteriskola s majdan a festészeti akadémia igényeit, hogy megfeleljen a plasztikai iskola igényeinek és a műtörténelmi tanszéknek, és nyújtsa a szükséges anyagot. Végre még egy czélt kell figyelemmel kísérni. Az Esterházy-képtárban nagy és becses gyüjtemény áll rendelkezésünkre, a mely azonban itt-ott hézagokat mutat fel, kell tehát, hogy bevásárlásainkban ezen képtár hézagait is kipótoljuk... Ily kör megállapításával... nem helyezünk súlyt az egiptomi, asszir és fenicziai kulturákra; teljesen elhanyagoljuk az etruszk, bizánczi s maur művészeteket, feleslegesek a görög s római festészeti emlékek, s megmaradnak a görög és római plasztikának kiváló példányai..."
1908: az első kísérletek
A Szépművészeti Múzeumot 1906. december elsején avatta fel Ferenc József, 1908-ban pedig már új távlatok nyíltak meg a nemzetközi kapcsolatait lassan kiépítő intézmény előtt. Márciusban egy Teheránban dolgozó német mérnök ajánlott együttműködést a Múzeumnak. Felajánlotta segítségét a Selyemút egyik fontos állomását jelentő Raga területén végzendő "ásatások alkalmával előkerülő tárgyaknak a 'műtörténeti múzeum' részére való megszerzésére".
 | | Paul Arndt (1865 - 1937; R. Lullies - W. Schiering (szerk.), Archäologenbildnisse, 1988, 158) |
Kammerer (akkor már igazgató) válaszában "élénk érdeklődést" tanúsított a felkínált lehetőség iránt, de a döntés előtt tudni akarta, mekkora költségek várhatók, és milyen leletek remélhetők. Érdeklődésének tárgyát világosan értésre adta: vajon a várható leletek "például domborművek, építészeti töredékek, szobrok, vagy csak kisebb régiségek"? Az ásatás ügyét a második kérdés döntötte el. Mint az igazgató válaszlevelét előkészítő dr. Nécsey László művészettörténész előterjesztésében olvasható, Ragában "...a vonatkozó irodalom szerint praehistorikus keramikai tárgyakat és kis bronz tárgyakat találtak... A Szépm. Múzeum ilyen tárgyakat nem gyűjt".
Néhány hónappal később E. C. Sommer nápolyi műkereskedő megteszi az első antik szoborra vonatkozó vételi felajánlást. Kammerer megint csak tüstént válaszol, de az első levélváltásnak nincs folytatása (a szobor azóta is lappang). A Múzeum tehát megpróbált elindulni azon az úton, amely P. Arndt müncheni műkereskedő, régész, a következő időszak főszereplője szerint az antikgyűjtés természetes fejlődési íve:
"Az első lépés a gipszmúzeum létrehozása. Ha ezt elértük, magasabbra kell tennünk a mércét. Nem csupán másolatokat akarunk - eredetiket is."
Egy alapító esemény: az Arndt-márványok megvásárlása
 | | Pars pro toto: A budapesti táncosnő, Kr.e. 3. sz. - Antik Gyűjtemény, ltsz. 4759 |
A Gyűjtemény második korszakát megalapító esemény a 135 tételes Arndt-féle szobrászati gyűjtemény megvásárlása volt 1908-ban. Kezdeményezője a jelek szerint maga Arndt volt, aki személyes okokból (ekkor építette föl hatalmas házát) mindenképpen el akarta adni gyűjteményét, s amikor német múzeumokkal (főleg Frankfurttal, olykor Münchennel) folyó tárgyalásai zsákutcába jutottak, más megoldás után nézett. Október végén levélben fordult Hekler Antalhoz, az elkövetkező korszak másik főszereplőjéhez, akivel tudományos levelezést folytatott, vajon Budapestet nem érdekelné-e az anyag. Hekler a Nemzeti Múzeumban dolgozott, de pontosan tudta, hogy a Szépművészeti az egyedül szóba jöhető vevő, ezért ennek érdekében járt közben "kedves barátjánál", Majovszky Pál miniszteri titkárnál X. 30-án, az Arndt-levél kézhezvételét követő napon. Fő érve az a meggyőződés volt, hogy "a Szépművészeti Múzeum való hivatásának csak úgy felelhet meg, ha igyekszik, hogy a gipszek mellé minden korszakból eredeti szoborműveket is szerezzen". Azt is tudta, hogy az Arndt-gyűjtemény minden darabja hordoz művészettörténeti vagy tudományos értéket, hiszen értő ember válogatta össze őket. Hekler leveléből látszik, hogy mindenfajta előkészítés nélkül íródott, és egy váratlanul adódó, kivételes lehetőség felismerését tanúsítja:
Hekler elsősorban dr. Koronghi Lippich Elek miniszteri tanácsostól remélt segítséget, a Múzeum igazgatójának, Kammerer Ernőnek a nevét csak utólag szúrta be a szövegbe. Majovszky, aki egy szigorú megfogalmazás szerint talán az egyetlen minisztériumi tisztviselő volt a XX. században, akinek művészeti érzéke és képzettsége volt, még aznap délutáni dátummal támogatólag továbbküldte Hekler levelét Kammerernek. A hozzáfűzött ötsoros kommentár a főhatósági stílus remeke: az intézkedés gyorsasága, a vásárlás pártolása, ami elé nem gördíthet akadályt a pénzhiányra való esetleges hivatkozás - mindez világos minisztériumi állásfoglalás volt a Múzeum igazgatója számára. Alighanem abban is lehetett része Majovszkynak, hogy gr. Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter az ügy mellé állt. Az esély tehát adott volt - de ki kellett használni. A döntés Kammerer kezében volt, hiszen a vételárat neki kellett biztosítania. ő is fölismerte a páratlan lehetőséget, és alig két héttel Arndt levele után Németországba indult; először Drezdába, hogy szakvéleményt kérjen Paul Hermanntól és az antik szobrászat legkiválóbb kutatói közé tartozó Georg Treutól, majd pedig Münchenbe, Arndthoz. A magyar követségen zajló tárgyalások menetéről csupán annyit tudunk, hogy Arndt engedett a vételárból, s hogy egy illetékfizetési részletkérdés miatt majdnem kudarccal végződtek. Végül november 26-án, mindössze egy hónappal Arndt Heklerhez írott levele után, a mindenkori magyar bürokrácia viszonyait ismerve hihetetlen gyorsan, aláírták a szerződést. A XII. 5-én kelt, miniszteri jóváhagyásért folyamodó igazgatói felterjesztés már csupán kötelező formaság volt. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a vételárat Kammerer a Múzeum költségvetéséből, a gipsz- és a plasztikai gyűjtemény gyarapítására szánt keretekből biztosította. A kifizetett vételár magas volt, de egyáltalán nem csillagászati: 80 000 márka (ekkoriban Goya Bermudezné képmása című festményét 180 000, egy Picasso-rézkarcot pedig hatvan márkáért vette meg a Múzeum).
 | | Antik Gyűjtemény, ltsz. 4799 |
Az 1908-as vásárlás tehát egy kínálkozó alkalom gyors megragadása volt. Bár a Kammerer szavaival "a múzeum fejlődésében epochálisnak nevezhető... szerzemény" zömmel a gipszállomány kiegészítésére szánt töredékeket hozott, mégis átfogó antik szoborgyűjteményhez juttatta a múzeumot, amelyben legfeljebb egy-két kiemelkedő darab volt csupán, ám összességében alkalmas volt az antik szobrászat történetének bemutatására a kykladikustól a késő antik művészetig. Külön ki kell emelni, hogy a kor egyik legkitűnőbb szakértője válogatta össze, akinek a tudása a lehető legjobb biztosíték volt az antik szoborhamisítás egyik virágkorában. S valóban, a 135 darab közül ma mindössze egy látszik biztosan posztantiknak, a terrakotta Niobida. A szobrot L. Curtius szakvéleményében a Gyűjtemény fő darabjai közé sorolta, és évtizedeken át a Múzeum egyik emblématikus műtárgya volt. Éppen jelentősége miatt 2002-ben a J. P. Getty Alapítvány nagyvonalúan elvállalta restaurálását. A TL-analízis során azonban mindenki meglepetésére két, egymástól független laboratórium is modern munkának állította a Niobidát. Közismert, hogy a hamisítványok életkora általában egy-két nemzedék. A Niobidát száz év múltán nem szakértő szem, hanem természettudományos eljárás "leplezte le" - az Antik Gyűjtemény egyik volt főműve tehát hamisítványként is a főművek között marad.
Az alapító vásárlás történetéből jól kirajzolódnak azok a "dramaturgiai szerepek", amelyek betöltése a későbbiekben is a Gyűjtemény működésének feltétele volt: mindenekelőtt a biztos tudású, koncepciózus tudós, aztán az anyagi feltételeket biztosító "mecénás" (a legtöbbször maga az állam az igazgató képében), végül az ügyeket nem intéző, hanem elintéző hivatalnok szerepe - azoké tehát, akik tudják, hogy mit?, hogy miből? és hogy hogyan? kell, illetve lehet felépíteni egy múzeumi gyűjteményt.
|
|
|
