Lexikon

Szilágyi János György: Antik Gyűjtemény. Vezető az Antik Gyűjtemény állandó kiállításához

Harmadik terem - 7.

5. tárló
Vázák apuliai görög műhelyekből
(Kr. e. 400-200 k.)

A tárló jobb szélén fekvő töredék a századforduló tájáról az úttörő tarentumi mesterek egyikének tanítványától, a Napernyő-festőtől származik, és a szicíliai Akrai-ban, Siracusa leányvárosában került elő. Odysseus és Kirké fiát, Télegonost ábrázolja, amint átveszi anyjától az Odysseustól számára hátrahagyott íjat, hogy elinduljon vele útjára, amelynek végén felismerik egymást apjával. A két alak bekarcolt felirattal van megnevezve; a töredék fő jelentősége, hogy a mítosz egyetlen fennmaradt ókori ábrázolása.

Apuliai görög vörösalakos oszlopkratér samnis öltözetű ifjú fogadásával; Kr. e. 4. sz. közepe

Mögötte az apuliai műhelyek 4. századi vázái sorakoznak. A vörösalakos díszítésűek között a század első felében egy egyszerűbb rajzú és egy zsúfoltabb, díszesebb stílus különíthető el; a század közepe táján a két stílus összeolvadt. Az egyszerű stílusnak még a század első negyedében készült szép példája a Télegonos-töredék fölötti harang-alakú kratér harcos búcsúztatásának jelenetével, amely gyakori a többnyire sírbatételre készült nagy vázákon. Ugyanennek az iránynak a kratérral egykorú képviselője a 8. tárlóban álló hydria, valamint a kratértól jobbra a későbbi, igénytelenebb kis kancsó tükröt tartó szatírral. Az egyszerű stílus hagyományához kapcsolódik a tárló másik végén kiemelt nagy oszlop-kratér is, már a század második negyedéből. Az ekkor általánossá vált, a virágkor utáni athéni vázákról átvett szokás szerint a harang-kratérhoz hasonlóan a hátsó oldalt konvencionálisan ismétlődő köpenyes ifjak díszítik. A főoldal képe azonban nemcsak művészi szempontból érdekes; a többi, hasonlóképpen helyi motívumokat tartalmazó vázaképpel együtt arra figyelmeztet, hogy a görög műhelyek vázafestészete legalábbis részben a szomszédos italikus népekhez is szólt. A képen középen sziklán ülő nőalak a 4. tárlóból ismert messapus formájú trozzellából kínál italt a kezében szőlőfürtöt tartó ifjúnak, aki ugyanúgy, mint a jobb oldalt oszlop-kratérból, a váza kicsinyített másából oinochoéval bort merítő szolgafiú, helyi, samnis viseletben van (l. erről a 7. tárlónál). A jelenet alighanem a Dél-Itáliában ekkor elterjedt Dionysos-misztériumokkal kapcsolatos: a Dionysos jelvényét vivő ifjú a misztériumokba beavatott halott, akit halálával az isten kísérőinek sorába fogadnak. A kratér és az eddig említett többi váza alighanem mind Tarentumban készült. Az oszlopkratér előtti két amphora a késői apuliai produkción egyik legnagyobb műhelyéből, a Patera- és az Amphora-festő köréből származik; ez a műhely is Tarentumban alakult, de a későbbi művek festői már a központtól távolabb, Ruvóban vagy Canosában dolgozhattak, így a két kiállított amphora mestere is. Athénban a Panathénaia-ünnep versenyjátékain a győztesnek ilyen formájú amphorákban adták a jutalmul kapott olajat. A forma Dél-Itáliában, éppúgy, mint az oszlop-kratér, csak Apuliában és Lucaniában volt használatos. A dél-itáliai Panathénaia-amphorák elsősorban sírvázák voltak, amire a bal oldali példánynak már a 3. tárló tarentumi sírszobraival kapcsolatban említett, sírépületet (naiskost) ábrázoló jelenete is utal; a sziklán ülő, kezében madarat tartó nőalak fehér színe nyilván azt jelzi, hogy az ión oszlopoktól keretezett fülkében elhelyezett márvány vagy mészkő domborműnek kell elképzelni. A váza hátsó oldalán oldalnézetben ábrázolt női fej a kedvenc motívum volt a század utolsó negyedének késői tömegprodukciójában (l. a kancsót a vitrin másik rövid oldalán), amelyre rikítóbb színhatások és unásig ismételt, olykor dionysosi szimbólumokkal kísért egyszerű ábrázolások jellemzők; ilyen a női fejek mellett a másik Panathénaia-váza Erós-nőalak párja is, amely a tárló túlsó oldalán kiállított egyik kantharoson két oldalra elosztva ismétlődik, vagy a sziklán ülő nő madárral a Panathénaia-amphora naiskosában és a másik kantharos hátsó oldalán.

Apuliai vörösalakos harangkratér
két oldalán komédiamaszkkal;
Kr. e. 350-330 k.

Ennek a késői sorozatnak, amelynek jellemző példája a tárló jobb oldalán a harang-kratért körülvevő kancsó és két kantharos, Canosában volt a fő műhelye, amely a 4. tárlóban kiállított késői bennszülött kerámia készítésével párhuzamosan működött. A kantharos a késői korszak egyik kedvenc edényformája volt, nyilvánvalóan Dionysossal való kapcsolata miatt (l. például az Exékias-vázát az I. teremben). A két egymás mellett álló példány az I. és II. teremből ismert típus helyi változata, amelyet a dél-itáliai műhelyek közül csak Apuliában használtak. A jobb oldali váza festésének érdekessége, hogy a női fej bal szemét a festő utólag szemközt nézetűből profilnézetűvé korrigálta. Minden dél-itáliai műhelyből ismert viszont a középső emelvényen látható halas tál. A forma és a nagy számban készült hasonló tálaknak a mindennapi étkezésből ismert halfajtákkal való díszítése athéni gondolat, amely az italióta kerámiában is meghonosodott (l. a 7. tárlót is). A tárló egyik legérdekesebb darabja a táltól jobbra álló kis harang-kratér; két oldalát groteszk maszkot viselő női, illetve kitharával ábrázolt férfi fej díszíti, a dél-itáliai népi színjátszás, a phlyax szereplői. A phlyakes (a szó a műfajt is, előadóit is jelenti) játékai a 4. század első három negyedében jelentek meg a vázákon, amelyeket olykor többszereplős jelenetek, a század harmadik negyedében már túlnyomórészt csak maszkos színész-fejek díszítettek. Leírt színdarab-szöveg a váza-ábrázolások idejéből nem maradt fenn, de a műfaj széleskörű elterjedését mutatja, hogy phlyakes-vázákat Szicíliában éppúgy készítettek, mint Campaniában és főként Apuliában, ahonnan a közel kétszáz ismert példány nagyobbik felét ismerjük; itt készült a budapesti kratér is.
A tárló többi vázája a vörösalakos mellett megjelenő egyéb díszítésmódokat illusztrálja. Ezek részben már az 5. század végén feltűntek, majd a vörösalakos vázafestészet kimerülésével párhuzamosan Görögországhoz hasonlóan (l. a II. terem 3. tárlóját) Itáliában is mind nagyobb jelentőséget kaptak, és jóval túlélték a vörösalakos díszítésmód 300 körüli teljes megszűnését. A fémedények mellett, amelyeknek formakészletéből korábban is mindig merítettek az agyagvázák mesterei, elterjedtek a görög anyaországhoz hasonlóan a fémtechnikát bordázással és reliefekkel utánzó vázák, a plasztikus edények változatos típusai és az igényesebb vörösalakos technikát a fekete mázra festett alakokkal és motívumokkal helyettesítő díszítésmódok. Az utóbbiaknak Apuliában két jelentős, élesen elkülönülő fajtája volt. Az egyikbe a járulékos vörös sziluettfestéssel díszített "ál-vörösalakos" vázák tartoznak, amelyeket a vörösalakosakkal csaknem egy időben kezdtek készíteni Apuliában, és népszerűségük az egész 4. század folyamán töretlen volt. Az athéni ún. Saint-Valentin kantharosokat is utánozták ezzel a technikával díszítve; egy példány a tárló befelé néző oldalán az emelvény előtt látható. A legkorábban feltűnő, az egyik példány feliratáról elnevezett, főleg vonaldíszes ál-vörösalakos Xenon-csoportéval rokon, talán néhol azonos műhelyben készültek a Vörös Hattyú-csoport vázái; a kedvenc forma itt a kylix volt, belsejében többnyire a névadó motívummal; a Saint-Valentin kantharos melletti példányon ehelyett táncoló férfialak jelenik meg. Ugyanebbe a csoportba tartozik az emelvényen álló kis oinochoé groteszk férfialakkal.

Perzsa-fej alakú kancsó; Kr. e.
4. sz. vége - 3. sz. eleje

A tárló másik oldalán a Panathénaia-amphora mögött látható a késői, ugyancsak ál-vörösalakos Hanau-csoport körvonalrajzos baglyokkal díszített kis kétfülű csészéinek egyike. A fekete mázra festett díszítésű vázák másik fajtája, a Gnathia-kerámia egy közép-apuliai lelőhelyről (ma: Egnazia) kapta a nevét, de minden valószínűség szerint Tarentum volt a szülőhelye. A változatos formájú, túlnyomórészt kisméretű vázákat harsány színekkel, vörössel, sárgával és fehérrel festett motívumok, elsősorban növényminták díszítik, ritkábban egy-egy másfajta ábrázolás, mint a tárlóban az emelvény előtt a belső oldalon álló talpas alabastronon a füstölő és a szalagok, vagy a madár, a kancsó és a koszorú az emelvényen látható kerekszájú kis kancsón, a bagoly és a vízimadár az ugyanitt álló skyphoson. Ritka a Gnathia-kerámiában a skyphos melletti voluta-kratér formája és a túlsó oldalon az emelvény alatti csésze ráfestett fülei, közönséges viszont a talpas alabastron melletti lapos aljú kancsót fedő hálóminta, amellyel Athénban a 4. században lékythosokat díszítettek, Itáliában pedig több vázafajtán is szívesen alkalmazták. A gyűjtemény legjelentősebb Gnathia-vázája az emelvényen bemutatott nagy kancsó, a késői vázadíszítő technikák gyűjteménye; a feketemázas testen a fémutánzó bordázatot kettéosztja a Gnathia-vázák jellegzetes technikájú növénydísze; a kancsó nyakán azonos technikával festett női fej és növénykoszorú, de bekarcolt indákkal, hátul a fül alatt pedig plasztikusan mintázott kora-hellénisztikus stílusú, már a 3. századra utaló női fej jelenik meg. A Gnathia-vázákat 380-370-től legalább a 3. század végéig készítették Apuliában, de utánzataik széltében elterjedtek Szicíliában, Campaniában és Etruriában is.
A tömegesen és változatos formákban készített feketemázas, gyakran fémformákat utánzó edényekből csak mutatóban áll egy a tárló bejárat felőli oldalán az emelvény alatt. Nemcsak bordázata és a máz csillogása, hanem formája is fémedényekre utal, bár nem ismerjük fém-mintaképét. Ez az epichysisnek nevezett, elsősorban talán kozmetikai célokra használt, de mécses-töltésre is alkalmas edényforma, amelyet különböző technikákkal díszítettek (l. a 8. tárlót), minden jel szerint Apuliában született, bár Görögországban is találták néhány példányát (esetleg utánzatait). A kiöntő két oldalát díszítő plasztikus női fej gyakran jelenik meg különböző típusú vázákon, így az epichysis melletti perzsa-fej alakú figurális kancsón, amelynek keletről átvett formája az 5. század végén tűnt fel rövid időre az athéni kerámiában, nyakán vörösalakos díszítéssel. Az apuliai példány a 4. század második felében készült, eredeti festésének nem maradt nyoma.

Apuliai Gnathia-kancsó festett és plasztikus női fejjel;
Kr. e. 4. sz. vége - 3. sz. eleje

A perzsa eredetű állatfej alakú rhytonok (l. a II. terem 2. tárlóját) Athénban az 5. század elejétől a végéig voltak divatban, nyakukon vörösalakos díszítéssel, formából mintázott állatfejjel (l. a 4. tárlót). Dél-Itáliában - szinte kizárólag Tarentumban - egy generációval később jelentek meg, és a század végéig készültek, korongon formált kiöntőjükön eleinte ugyancsak vörösalakos festéssel, majd a század utolsó harmadában mind gyakrabban festetlenül; az utóbbiak közé tartozik a kiállított, kopott formapárból préselt ökörfej. A mellette látható kosfej a 19. század végén Nápolyban működő műhely sorozat-terméke; a kiállítottal azonos formájú és díszítésű darabok az ókori példányokkal ellentétben teljes egészükben formából készültek; negatívjukat egy ugyancsak hamis ezüst példányról formázták le. Két további figurális váza közös csoportba tartozik, amely a néhány darabját fedő lilás rózsaszín anyagról a Magenta-csoport nevet kapta. A tárlóban szereplő, részeg rabszolga maszkját viselő fekvő komédiaszínészt és leölt vadkan fél fejét formázó példányon kívül számos figurális típus tartozik a főleg mécses-töltésre használt sorozatba (l. a 7. tárlót is); közös vonásuk a gyűrű alakú, mintegy csomóra kötött fül és a szűrős betöltő csésze (a vadkan-fejen az állat fülében, a színész-szobor hátán). A 3-2. században készültek Apuliában és több más műhelyben Itáliában és esetleg Itálián kívül is. A csoport eredetét nem lehet megállapítani, mert a 4. század második felétől a formákat és díszítésmódokat szabadon vették át egymástól mind a görög, mind a nem-görög műhelyek egész Itáliában, sőt az egész hellénisztikus világban.

Kizárólag Apuliában készültek a tárlóval szemközt a fal előtt magában kiállított lutrophoros példányai. Görög típusa már ismert a II. terem márvány sírtábla-töredékéről és ugyanott a 2. tárló pyxiséről. Ezt a hengeres testű apuliai változatot, amelynek hétköznapi használatát fém-utánzó fülének formája is lehetetlenné tette, gyakran monumentális mitológiai kompozíciókkal díszítették; a század utolsó harmadában készült budapesti példány díszítetlen volt, de alja a festettekhez hasonlóan nyitott, mert az volt a rendeltetésük, hogy a fölül betöltött italáldozat az edénytesten át eljusson a halotthoz, akinek sírja fölött állt.