| Lexikon | |
| Egyszerű kereső | Összetett kereső | Műtárgylista | Lexikon |
|
A római komédia
A színpadi műfajok közül az archaikus korban számunkra leginkább a fabula palliata ragadható meg, amely nevét a szereplők által hordott görög köpenyről, a palliumról kapta; ez tehát görög tárgyú, görög környezetben játszódó komédia volt. A római szerzők a görög újkomédia alkotásait fordították le, formálták újra latinul. Az átalakítás Plautusnál (250 előtt-184) látszik erőteljesebbnek, aki az újkomédia kevéssé változatos, szinte homogén jambikus és recitativóra épülő előadásmódját alapvetően átalakította a metrikailag páratlanul változatos, énekes-táncos szólók, a canticumok rendszerével. Ezzel nemcsak a színpadi összhatást változtatta meg (elmozdulva egy vásáribb, karneválibb szórakoztatás felé), hanem a drámai cselekményt is át kellett alakítania a monológok szerepének drasztikus növeléséhez. A cselekmény egyszerű: két főszereplő küzd valamiért (egy nőért vagy a pénzért, amiből egy nő kegyeit meg lehet vásárolni), és az győz, aki társadalmi szerepének megfelelő célt tűzött maga elé: a szerelmes ifjú - sokszor a cselekményt szervező furfangos rabszolga segítségével. Van némi felforgató tendencia abban, hogy a cselekmény kikezdi az atyai/tulajdonosi tekintélyt, hogy a jogfosztottak (gyermek, szolga) saját céljaik érdekében önálló cselekvésre vállalkoznak, és céljukat el is érik, de egyfelől mindez hangsúlyozottan máshol és máskor (nem Rómában) történik, másfelől a darab végén mindig helyreáll a stabilitás. Például a rabszolga cselvetése csak felfüggeszti a rendet, és végül kiderülhet, hogy a cselvetés éppen a rend helyreállítását szolgálta, visszakényszerítve az apát/tulajdonost a méltóságteljes viselkedés elvárt társadalmi szerepébe. A Casina elején apa és fia verseng ugyanazért a szolgálóért, a végén pedig az apa - a csúfos felsülés eredményeképpen - megbocsátó szülő és hű hitves lesz. Plautusnál a színészek állandóan rájátszanak a színpadiságra is, tudatosítják a nézőben, hogy amit látnak, előadás. Az előadás színpadi látszat voltának hangsúlyozása összhangban áll azzal, hogy az ábrázolt világ is csupa látszat, amelyek valódisága/hamissága legfeljebb egy szerencsés fordulat révén derül ki a legvégén. A színpadi illúzió lépten-nyomon megtörik, folyamatos a színjátszás önreflexiója. Terentius (Kr.e. 195 v. 185-160) ezzel szemben realista színházat próbált megvalósítani. Az ő komédiája metrikailag szinte uniformizált, nincsenek canticumok (az ábrázolt világtól idegen az ének és a tánc), csak az élőbeszédhez legközelebbinek tartott jambusok. Nála a szereplők kerülik a színpadi illúzió megtörését, és még a néző közvetlen megszólításának konvencionális, korában kötelező típusa, a prologus is leválik a dráma testéről. Míg korábban a prologusban ismertették a nézővel a kiinduló szituációt, jelezték a megoldandó konfliktust, és körvonalazták a cselekmény menetét, Terentius a cselekménytől független irodalmi kérdéseket tárgyal prologusaiban, illetve pályatársaival polemizál. Ennek következtében viszont új helyet kell találnia az expozíció számára; jelentős lépés, hogy az alapszituációt a nézők az első párbeszédből ismerik meg, rögtön belekerülve a megjelenített világ tiszta illúziójába. (Ilyesmire Plautusnál csak elvétve, de akad példa: Szamárvásár.) Az azonban, hogy a szereplőket egy prologus sematikus cselekmény-előrejelzése nem sorolja be eleve egy típusba, és hogy több alkalmat kapnak véleményük kifejtésére a színpadi, egymás közti kommunikációs szituációkban, megnöveli a finom jellemábrázolás lehetőségeit. Terentiusnál egyébként a színpadot csupa jószándékú, derék ember népesíti be, akik művelt, urbánus stílusban társalognak egymással, és még ha veszekszenek is, akkor sem süllyednek le sem a komédiákban szokásos lefokozó nyelvig, sem az olyan alantas témákig, mint a szexualitás vagy az ember testi funkciói. Kifinomult komédiák ezek, amelyek a prologusban arra szólítják fel nézőiket, érezzék magukat a művelt, irodalmi apróságokra is felfigyelő, szűk, értő közönség tagjainak. Hajdu Péter 2007 |
|
