Lexikon

Parthenón, az Elgin-márványok

1. kép
Sir Thomas Bruce, Elgin 7. earl-je (1766-1841). A. Graff rajza, London, British Museum (Forrás: L. Schneider - Ch. Höcker, Die Akropolis von Athen, 2001, 38, 47.k.)

Thomas Bruce, Elgin 7. earl-je (1766-1841) (1. kép), fiatal kora ellenére tapasztalt diplomataként 1798 végén lett Nagy Britannia rendkívüli nagykövete Konstantinápolyban. Fő megbízatása az volt, hogy megnyissa a Fekete-tengert a brit kereskedelmi flotta számára. Magának azonban egészen más célt tűzött ki: "(be) beneficial to the progress of the Fine Arts in Great Britain." Már kinevezése előtt javasolta a brit külügyek irányítóinak, hozzanak létre a követségen egy építészekből, szoborformázókból (formatori) másolókból álló munkacsoportot. Ötletét akkor elutasították, most viszont elérkezettnek látta az időt a megvalósításra. Útban Konstantinápoly felé Elgin megállt Palermóban Sir William Hamiltonnál, a festett görög vázák egyik legnagyobb gyűjtőjénél, és tanácsot kért tőle. Hamilton ajánlotta Elgin figyelmébe Giovanni Battista Lusierit, a nápolyi király udvari festőjét, és ő szedte össze Elgin csapatának többi tagját is, rajzolókat, formázókat.

2. kép
Az Akropolis 1800 körül. Az előtérben a Propylaia, hátul a Parthenón és a lakóházzá átalakított Erechtheion. Aquatinta festmény. (Forrás: E. Dodwell, Views in Greece, 1821).

Elginék 1800 júliusának végén érkeztek Hellasba. Athén ebben az időben kisváros volt: mindössze 500 görög, 400 török és 300 albán ház alkotta. A görögök és a törökök együttélése békés volt (1800-ban pl. a katonai és a polgári közigazgatás török vezetőjének, a vajdának és a disdarnak egyaránt görög felesége volt). Az Akropolisra (2. kép) ekkoriban nehéz volt belépési engedélyt szerezni, hiszen erőd volt, és itt voltak a tisztikar háremei is. Az engedély megadása a török hivatalnokok számára bevételi forrás volt, hiszen a belépést baksissal el lehetett intézni (fontos tudni: ez nem korrupciószámba ment, hanem a dolgok normális menete volt). Az épületek felállványozásról általában szó sem lehetett, holott ez nélkülözhetetlen volt pontos rajzok készítéséhez. Ráadásul mindehhez közvetlenül a Portától kellett engedélyt (fermán) szerezni.
1801. februárjában Lusieri elment Elginhez Konstantinápolyba. Ennek nyomán született meg az első fermán, bár ez ma már dokumentálhatatlan. Bárhogy volt is, Lusierinak visszatérte után még az állványoztatást is sikerült elintéznie, holott a fermán soha nem jutott el hozzá. Faragványok összegyűjtéséről ekkor még szó sem volt.
Az Elgin-márványok történetének igazi kontextusát a napoleoni háborúk adják. 1801. márciusában brit expedíciós hadsereg szállt partra az abukiri öbölben. Június 27-én a brit-török csapatok elfoglalták Kairót (bár ennek híre csak július 18-án érkezett meg Konstantinápolyba); augusztus 31-én Alexandria is török kézre került. Ezekkel az eseményekkel párhuzamosan zajlott a márványok sorsa szempontjából döntő jelentőségű második fermán megadásának ügye. Elgin, a brit követ befolyása zenitjén állt. A hivatalos tolmács (dragomán) július 6-án értesítette Elgint: megszületett az engedély. A Porta nagyvonalúsága tehát nem utólagos, hanem párhuzamos volt: generálója a brit-török viszony szorosabbá tételére irányuló török szándék, ill. az első katonai sikerek hatása lehetett.
A második fermánt Philipp Hunt, Elgin káplánja személyesen vitte Athénba, hogy biztosan megérkezzék. Az engedélynek három fő pontja volt:
-szabad bejárást adott a citadellába (azaz az Akropolisra);
-engedélyezte a rajz- és másolat-készítés szabadságát, ide értve a szabad állványozás, ásatás lehetőségét;
-megengedte azoknak a szobroknak és feliratoknak az elvitelét, amelyek nem zavarják a falak szilárdságát, ill. az erődben folyó szokásos tevékenységet.
Egy ilyen fermán érvénye azonban eleve korlátozott volt: keveset ért a helyi hatóságok jóindulata nélkül. Ezért a második fermán megbízott kiküldéséről is rendelkezik, akinek az volt a feladata, hogy a parancsnak érvényt szerezzen (ő volt Rasid aga, kormányzati kiküldött). Mindebből úgy látszik, Elgin eredetileg egyáltalán nem gondolta, hogy faragványokat is leszedhet az épületekről, hanem csakis a szanaszét heverő darabok összegyűjtését remélhette. Egy ilyen fermán azonban mindig értelmezés kérdése. A helyzetet később (1805-ben) világosan foglalta össze Hunt: "It (a ferman) even authorised them (Lusieri csapatának) to make excavations, and to secure for Lord Elgin any fragments of inscriptions or sculpture they might find. With such authority backed by the success of our arms at that moment in Egypt, I conceived that an extension might be given to the words of the ferman, which the Vaivode did not oppose..." Összegzésként: Elgin a Portának nyújtott brit segítségért hálából szabadon értelmezhető engedélyt kapott az Akropolison végzendő tevékenységére, és (Rasid aga kiküldésével) esélyt arra, hogy élhessen is ezzel az engedéllyel.

A Parthenón Ny-i homlokzata. W. Gell, 1801. előtérben Lusieri első ásatásának fő leletei: Iris (W, N) és ruhás torzó (W, Q). (Forrás: A. Tsingarida - D. Kurtz (szerk.), Appropriating Antiquity - Saisir l'Antique, Bruxelles 2002, 120, 1.k.)

Rasid aga hamar világos viszonyokat teremtett Athénban: megértette a helyi elöljárókkal, hogy mindenben segíteniük kell Elginék munkáját. Lusieri először is megvett egy házat a Parthenón Ny-i homlokzata előtt. Lebontotta, s a helyén feltárásokba kezdett. Az ásatás során került elő Iris szobra és egy női torzó (a nyugati oromcsoport N és Q töredék, ld. William Gell 1801-es festményét). (3. kép) A faragványok leszedése 1801 augusztusában kezdődött és 1804 tavaszáig tartott. Először a metopékat bontották le, majd 1802 őszétől a fríz lapjait is.
1802 telén Elgin befejezte követi tevékenységét. 1803 elején Athénban meglátogatta Lusierit, majd hazaindult. Útközben megállt Rómában, ahol személyesen ment Canovához, hogy felkérje a márványok restaurálására. Canova habozás nélkül visszautasította a kérést. Elgint május végén Párizsba ért, ahol egy frissen kihirdetett rendelet értelmében mint angol állampolgárt letartóztatták. Pau-ba került hadifogolyként, s csak 1806-ban térhetett haza. Konstantinápolyi utóda, William Drummond, nem törődött Elgin műgyűjtő terveivel. Időközben (1803 februárjában) Lusieri kiszedett egy karyatidát az Erechtheionból. Ez a lépése nagy felháborodást váltott ki görögökben és törökökben egyaránt (a szobrokhoz mágikus képzetek tapadtak, szerencsehozó erőt tulajdonítottak nekik), s ezért Lusieri az Erechtheionon nem dolgozhatott tovább.
1807. februárjában váratlan fordulat következik be: a Porta szövetséget kötött a franciákkal Oroszország ellen, Anglia pedig hadat üzent Törökországnak. Lusieri elmenekült Athénból, házát és gyűjteményét, köztük az Elgin-márványokat elkobozták. 1809. január 5-én a szembenálló felek békét kötöttek. Lusieri visszatérhetett Athénba. Végül 1810 elején a konstantinápolyi brit követ engedélyt szerzett, hogy Elgin gyűjteményét Athénból Angliába szállíthassák. 1811. áprilisában a Hydra nevű hajó 48 ládában elvitte a gyűjtemény zömét (kisebb része akkor már Londonban volt). Elgin "zsákmánya": a Parthenón-fríz kb. fele, 14 metopé a 92-ből - tehát egyetlen kivétellel valamennyi épen maradt lap; az oromcsoportokból pedig 17 szobor. Ide tartozik még az Erechtheion egyik karyatidája és oszlopa, a Niké-tempomról pedig a fríz lapjai. Az Elgin-márványokkel együtt utazott a Hydra fedélzetén Lord Byron is, aki egy hónappal korábban írta meg az Elgint szabályszerűen elátkozó versét (Minerva átka), s aki saját antik szoborgyűjteményét is ugyanezzel a hajóval szállította.
Az Elgin pártját fogók számára az 1810-es fermán világossá teszi, hogy a lord a korabeli viszonyok szerint teljesen jogszerűen járt el: valamennyi engedély azonos kibocsájtó hatóságtól származott.
Az Elgin-márványok megítéléséhez az is hozzátartozik, hogy mások jóval korábban kezdték el szétszedni az Akropolist. A francia klasszika archaeológia megalapításában nagy szerepet játszó Louis Francois Sébastien Fauvel, Choiseul-Gouffier herceg titkára 1786-ban már szerzett ásatási engedélyt az Akropolison; 1788-ban le is szedett két metopét (déli oldal, 6 és 10. sz.). Fauvel később visszatért Athénba, és mindent megtett (kritikusai szerint irígységből), hogy akadályozza Lusieri munkáját. A kérdés megítélése, a források értelmezése nem választható el a napoleoni háborúk korától, a brit-francia viszály kérdésétől: ekkorra már érezhetően a két nagyhatalom közti versengés része lett a Parthenón-márványok kérdése. Elgin többször utalt rá, s talán joggal: rögtön szabadon engedték volna, ha gyűjteményét felajánlja a franciáknak.

4. kép
A. Archer, Az Elgin-márványok a British Museumban (olajfestmény, 1819). London, British Museum. (Forrás: L. Schneider - Ch. Höcker, Die Akropolis von Athen, 2001, 38, 48.k.)

A lord kezdettől fogva a brit nemzetnek szánta a márványokat, és nem magának. Már 1801-ben mint "great national acquisition" beszélt róluk, és 1802 végén is azt javasolta, rendezzenek majd belőlük időszaki kiállítást a British Museumban. A francia fogságból való hazatérése után azonban hidegzuhanyként érte: a kor mértékadó szakértői (elsősorban Richard Payne Knight) értéktelennek, a legjobb esetben is Hadrianus-kori restaurálás eredményeinek tartották a márványokat. A lord nem törődött bele a kudarcba. 1807 nyarán saját költségén, a Piccadilly és a Park Lane sarkán, egy erre a célra emelt épületben állította ki az együttest. Belépti díjat nem kért, s a kor művészei lelkesen rajzolták a domborműveket. Elgin anyagi helyzete - főleg hosszú franciaországi fogsága következtében - rosszra fordult, ezért 'családja iránti felelősségtől vezérelve' eladni kényszerült gyűjteményét, s nem adományozhatta oda. A vételi tárgyalások 1810-ben kezdődtek. 1816. június 7-én az illetékes parlamenti bizottság 82:30 arányban a vétel mellett döntött. (4. kép)
Az Elgin-márványok történetének megítélése kezdettől fogva két szélső vélemény közé esik. Az egyik álláspontot Byron említett verse foglalta össze. Ennek nyomán használják az 'elginism' szót 'gátlástalan rablás' értelemben. Ez a nézet az alapja a 20. század utolsó negyedében fölerősödött, elsősorban Melina Mercouri nevéhez kapcsolódó, a márványok visszaszerzésére irányuló görög diplomáciai törekvésnek is, ami a 2004-es athéni olimpia idején érte el eddigi csúcspontját.
A másik álláspont hívei ilyesféleképpen érvelnek. A faragványok leszedésére volt egy közvetlen ok is: rohamosan pusztuló állapotuk. Egyrészt a törökök (de később Makroyannis csapatai is!) folyamatosan verték szét a kőtömböket, hogy a csapolásukhoz használt ólomból golyót öntsenek. Az antik műemlékek pusztulása egyre rohamosabb mértéket öltött. Elgin maga mondta a parlamenti bizottságnak 1816-ban, már a márványok eladásáról folytatott tárgyalások során: Stuart tanulmányútja óta az athéni ún. Ilissos-templom teljesen elpusztult. A korinthosi Apollón-templomnak Stuart rajzain még 13 oszlopa volt, később már csak 5; a törökök (vallási okokból) folyamatosan levésték a fejeket a faragványokról; a márványból pedig mindenki meszet égetett. "It was upon these suggestions, and with these feelings, that I proceeded to remove as much of the sculpture as I conveniently could; it was no part of my original plan to bring away anything but my models." S miközben kiki azt állította, hogy vallásos tisztelettel bánik az antik műemlékekkel, a valóság rusztikusabb volt. A már említett Choiseul-Gouffier, a törökországi francia követ pl. ezt írta titkárának, Fauvelnek: "Ne négligez aucune occasion de piller dans Athenes et dans son territoire tout ce qui est pillable...n'épargnez ni les morts, ni les vivants." Az oszlopok talapzatát trágyával ágyazták körbe, ami ledöntéskor felfogta őket.
Bárhogy legyen is, a mai görög identitás számára az Elgin-márványok sorsa nemzeti üggyé, közös vonatkozási ponttá vált. A kérdést teljesen egységesen ítélik meg abban az országban, amelyet fél évszázaddal ezelőtt gyilkos polgárháború pusztított. A görögök számára a márványok ügye közvetlenül kapcsolja össze Hellas dicső, Európa számára is alapvető ókorát a jelennel, Elgin tette pedig mint egy sötét kor, a török elnyomás egyik epizódja, illetve 'gyarmatosítók' és kizsákmányoltak küzdelmének egy vesztett, de végül mégis megnyerhető csatája jelenik meg .
A kérdésben tudományos alapon nem lehet igazságot tenni. Az ügy aligha fog belátható időn belül nyugvópontra jutni.

Felhasznált irodalom
-A.H. Smith, 'Lord Elgin and his Collection', Journal of Hellenic Studies 36 (1916) 163-372.
-W.S. Clair, Lord Elgin and the Marbles (3. kiadás), London 1998
-D. Williams, '"Of publick utility and publick property": Lord Elgin and the Parthenon Sculptures' in: A. Tsingarida - D. Kurtz (szerk.), Appropriating Antiquity - Saisir l'Antique, Bruxelles 2002, 103-164.

Nagy Árpád Miklós
2006