Lexikon

Epiktétos

(55 k., Hieropolis -135. Nikopolis)

Sztoikus filozófus. Rabszolgának születik, Musonius Rufustól tanul filozófiát, majd 89. után, amikor Domitianus kiűzi Rómából a filozófusokat, Nikopolisban alapít iskolát.
Tanításait nem foglalta írásba, az utókorra maradt Kézikönyvecskét és a részletekben ismert Epiktétos beszélgetéseit tanítványa, Arrianos jegyzetelte le. Népszerűségét annak köszönheti, hogy a Kézikönyvecske lapjain olyan tanácsokra bukkan a mindenkori olvasó, amelyek szinte minden nehezebb élethelyzetben megnyugvást adhatnak. Útbaigazítást ad baráti kapcsolatainkhoz, tanácsokkal segíti a félelem leküzdését, a betegség vagy a nyomorúság elviselését. Értekezéseit azok figyelmébe ajánlja, akik éppen megkezdték filozófiai tanulmányaikat. Beszélgetéseiben leszögezi, hogy a tanulóknak három tudásszintet kell elsajátítaniuk. Az első szint törekvéseinkre és ellenszenveinkre vonatkozik. Ha ezeket helyesen "használjuk", vagyis a megfelelő tárgyakra irányulnak, akkor nem kerülünk olyan helyzetbe, amelyet el akarunk kerülni. A képzés második szakaszában a cselekedetek tanulmányozása következik. Itt meg kell tanulnunk elválasztani egymástól az erényből fakadó helyes, és a hitványságból fakadó helytelen cselekedeteket. Ez utóbbiak oka többnyire a meggondolatlanság, tudatlanság, valamint a helytelen dolgokra való törekvés, például a pénz hajhászása. A helyes cselekedeteket az úgynevezett megfelelő cselekedeteketekkel vagy - elterjedtebb fordítás szerint - kötelességekkel azonosítja (katékhonta); azon tetteket érti alattuk, amelyeket családtagjainkért és polgártársainkért véghez kell vinnünk. Így a kötelességek között említi a gondoskodást szüleinkről, még ha olyan szülőről is van szó, aki nem bánt jól gyermekeivel. A hatalmunkban álló dolgokra való törekvés kielégülést nyújthat, míg a tőlünk függetlenek utáni vágyakozás szerencsétlenné tesz bennünket. A tanulás végső szakaszában már csak arra kell figyelni, hogy ne alkossunk téves és elhamarkodott ítéleteket, legyünk higgadtak és megtéveszthetetlenek. Ha így élünk, akkor mentesek leszünk a szerencsétlenséget okozó dolgoktól, s a lelki nyugalom, a boldogság állapotába kerülünk. A nyugalom eléréséhez hosszú út vezet. A Kézikönyvecskében Epiktétos azzal kezdi a lélek gyógyítását, hogy különbséget tesz a hatalmunkban álló és a tőlünk nem függő dolgok között. Ami hatalmunkban áll, az a véleményalkotás, az ösztönös vágy, a törekvés és az ellenszenv, vagyis lelki állapotaink és beállítottságaink - mindez csak rajtunk múlik. A nem tőlünk függő dolgok közé sorolja, a testünket, a vagyont, a hírnevet, a tisztségeket, vagyis mindazt, amit nem egyedül hozunk létre és nem tőlünk függ birtoklásuk. A boldogságot tehát a következőképpen érhetjük el: ha megszabadulunk a helytelen törekvéseinktől és szenvedélyeinktől, eleget teszünk embertársainkkal szembeni kötelességeinknek, illetve elfogadjuk sorsunk alakulását, amelyet az isteni gondviselés irányít. Epiktétos felfogásában a gondviselés az isteni értelemmel azonos, amely a lehető legjobban működteti a világot.
Gondolatai továbbélnek a késő-antik pogány és keresztény filozófiában, többek között Marcus Aureliusnál, Lukianosnál, Órigenésnél és Próklosnál. A 6. században a Kézikönyvecskének terjedelmes értekezést szán az Aristotelés-kommentátor Simplikios.

Irodalom:

Forrás:
Epiktétosz, Kézikönyvecskéje, Utószó, Steiger Kornél, Európa, 1978.
Szakirodalom:
K. Algra et alii (ed.), Cambridge History of Hellenistic Philosophy, Cambridge 1999.
A. A. Long, Epictetus: A Stoic and Socratic Guide to Life. Oxford, 2002.

Szoboszlai Kiss Katalin
2005