Görög dialektusok
Az ógörög nyelv rendkívül gazdag dialektusokban. A hagyományos négyes felosztás (attikai, ión, dór, aiol) irodalmi-etnikai vonatkozású; feliratokon, ostrakonokon, papiruszokon ennek több mint tízszerese különböztethetõ meg (C.D. Buck rendszerét lásd a cikk végén). Újabban a makedónt (II. Philippos és Nagy Sándor nyelvét) is egy görög dialektusnak tartják. A legkorábbi adatolt dialektus az akháiok (mykénéi kor) által beszélt, az egész görög világban meglepõen egységes ún. mykénéi görög, melyet az 1952-ben megfejtett ún. lineáris B szótagírással rögzítettek. A lineáris B-táblák kivétel nélkül gazdasági-adminisztrációs feljegyzéseket tartalmaznak, amelyeknek irodalmi értéke nincs, azonban mind történeti, mind nyelvészeti szempontból alapvetõ jelentõségûek. A mykénéi civilizáció összeomlása után, a Kr.e. 12-11. században következett be a görög törzsek vándorlása (sötét századok), valószínûleg innentõl van értelme dialektusokról beszélni, bár írásbeliség csak a Kr.e. 8. századtól jelentkezik ismét (a görög írás születése). A homérosi (más néven epikus) nyelv legfõbb jellemzõje a dialektális eklekticizmus; ez egy soha senki által nem beszélt költõi mûnyelv, amelynek fõ összetevõi az ión és az aiol, de szép számmal találunk benne attikai formákat, mondatszerkesztéseket, továbbá archaikus ragozási paradigmákat; megõrzött jónéhány bronzkori tulajdonnevet, kiürült tartalmú mykénéi görög kultúrszót. Hatása a késõbbi korokra felmérhetetlen: Homéros "a költõ", az õ nyelve tehát "az irodalmi nyelv", mindig is kötelezõ tantárgy volt az iskolákban. Több papiruszon maradtak fenn Homéros-preparációk, amelyek arra utalnak, hogy bizonyos archaizmusokat a hellénisztikus kori olvasók már nem értettek (lásd pl. Moravcsik Gyula: A Papiruszok világából). Az utolsó epikus nyelven írt mû a Kr.u. 5. (!) századra tehetõ (Nonnos: Dionysiaka). A Kr.e 7-6. században új irodalmi dialektusok lépnek színre: 1. dór (Alkman kardalai), melynek egy stilizált változata jelenik meg Pindaros ódáiban, és az attikai tragédia kardalaiban; ezzel szemben egészen dórul beszél Aristophanés Lysistraté c. komédiájában a spártai Lampitó (lásd Arany János fordítása). 2. aiol, ezen a nyelven írt a lesbosi Sapphó és Alkaios. 3. ión, fõként az ióniai preszókratikusok (pl. Hérakleitos, késõbb Anaxagoras, stb.) és a milétosi Hekataios, az elsõ prózai szöveg írójának nyelve. Mindezen dialektusokat jól jellemzi, hogy mûfaji nyelvek (az epikus nyelv is ilyen), vagyis ha valaki Hekataios után történeti munkával akart elõállni, mint a halikarnassosi Hérodotos, a "történetírás atyja", ezt csakis iónul tehette meg, pedig anyanyelve a dór volt. Ellenben ha a kolophóni Xenophanés hexameterben ír, még ha éppen Homérost és Hésiodost ostorozza is (Silloi), ezt csakis epikus nyelven teheti. A tragédia kardalai pedig még Athénban is dórul hangzottak el (igaz, mûdórul). A Kr.e. 5-4. századi prózában egyértelmûen az iónhoz rendkívül közel álló attikai dialektusé lesz a vezetõ szerep: ekkor élt és alkotott Aischylos, Sophoklés, Euripidés, Platón, Xenophón, Thukydidés, Aristotelés és Démosthenés, akik mind ebben a nyelvjárásban írták meg életmûvüket. E dialektus központi jelentõségét az adja, hogy a Kr.e. 3. század körül ebbõl alakul ki az egységes koiné vagy közgörög, a hellénisztikus utódállamok és a római birodalom keleti részének lingua francá-ja; mely az Újszövetség nyelve is. Ezen a nyelven írtak híres római kori szerzõk, például Plutarchos, Pausanias (a Kr.u. 2. századi útikönyvszerzõ) és a geográfus Strabón. A koiné a bizánci középgörögön keresztül a ma beszélt újgörög nyelv közvetlen õse.
NYUGATI CSOPORT KELETI CSOPORT
ÉSZAKNYUGATI ATTIKAI-IÓN GÖRÖG phókisi attikai, (koiné) lokrisi ión eleai északnyugati koiné AIOL lesbosi thessal boiót DÓR ARKADO-CIPRUSI lakón (mykénéi) hérakleiai arkadiai megarai ciprusi argolisi rhodosi kósi thérai, kyrénéi krétai, stb. pamphyliai
Hasznos térkép, kicsit más felosztással
Irodalom: C. D Buck: The Greek Dialects, 20012(=1998,1999), London, Bristol Classical Press
Moldován Márton 2005
|
|
|