Itália déli részén a Kr.e. 8. század közepétõl kezdve jöttek létre állandó görög települések, tudjuk azonban, hogy már ezt megelõzõen is, a mykénéi civilizáció korában, majd a "sötét kor" végétõl ismét, rendszeresen keresték fel az itáliai partokat az Égeikum felõl érkezõ hajósok. Amint azt egyes helyeken a Kr.e. 750-es éveknél korábbi görög kerámia felhalmozódása mutatja, nagy valószínûséggel állandó kereskedelmi állomáshelyeket, ún. emporionokat is létrehoztak. A Kr.e. 8. században egyre élénkülõ kereskedelmi mozgások célja egyértelmûen a Középsõ Mediterráneum (Etruria, Szardínia) nyersanyagforrásainak kiaknázása volt.
A hagyomány szerint Kr.e. 755-ben önálló itáliai "gyarmatváros" alapítására is sor került, amikor az euboiai eredetû betelepülõk létrehozták Kymét (Cumae), a mai Nápolytól nem messze északra. Ez lett egyben a legészakibb itáliai görög település is. Az euboiaiak további kolóniákat alapítottak Szicília keleti partján, s ezzel egyidõben létrehozták a Messinai-szoros ellenõrzését biztosító Rhégiont (ma Reggio di Calabria) a félszigetnek Szicíliához legközelebb esõ pontján. Nem sokkal késõbb a Peloponnésosról indult meg Sybaris és Krotón, a magukat "achájnak" nevezõ kolóniák alapítása, a közép-görögországi Lokrisból származtak Lokroi alapítói, a század végén pedig a spártaiak is létrehozták egyetlen nyugati gyarmatvárosukat, Tarast (ma Taranto). A dél-itáliai görög városok, bár kivétel nélkül a tengerpart közelében épültek ki és valószínûleg mindig figyelmet szenteltek a tengeren folyó mozgásoknak, szárazföldi területük biztosítására és növelésére szintúgy törekedtek, ki több, ki kevesebb sikerrel. Ennek tulajdonítható, hogy közülük nem egy a Kr.e. 7. század során újabb kolóniákat is alapított a térségben. A legkésõbbi dél-itáliai görög városok alapítása a Kr.e. 6. század második felében, a perzsa fenyegetés elõl több hullámban nyugatra vándorló kisázsiai görögök (pl. a phókaiaiak) érkezéséhez kötõdik, végül Kr.e. 444-ben a periklési Athén a korábbi Sybaris helyén egy pánhellén kolóniának, Thurioinak adott életet. A dél-itáliai görög polisvilágot ókori eredetû, összefoglaló névvel Magna Graeciának (Nagy Görögország) nevezzük.
A görög városalapítók a legtöbb esetben nem lakatlan területre érkeztek: Dél-Itáliában a bronzkor óta több, különbözõ õshonos kultúra élt egymás mellett, így például az apuliai félszigeten lakó, illír nyelvjárású messapusok, peucetusok és daunusok, vagy a tõlük nyugatabbra élõ, kevésbé ismert oenotrusok. Az itáliai kolóniák alapítása a bennszülött népek hol erõszakos, hol békés beolvasztásával járt, sok jel mutat arra azonban, hogy több csoportjuk a klasszikus korig tovább élt a görög városok hátországában, velük többé-kevésbé élénk gazdasági, társadalmi és kulturális kölcsönhatásban. A Kr.e. 5. század végétõl kezdve a közép-itáliai Appenninekbõl újabb bennszülött népek vándoroltak le Dél-Itáliába, egyre népesebb hullámokban, több görög eredetû várost elfoglaltak, mások népességébe csak lassan, fokozatosan épültek be, a térség római meghódítását közvetlenül megelõzõ idõkig.
A dél-itáliai görög városállamokat csak jobb híján, némi történelmi anakronizmussal nevezzük "gyarmatnak", ill. "kolóniának": kapcsolatuk a létrejöttükben szerepet játszó görögországi városokkal, régiókkal nem fogható az újkori gyarmatok és gyarmatosítók függõségi viszonyához. Valójában Magna Graecia városai a legritkább esetben "függtek" alapítóiktól, kapcsolataikat sokkal inkább a mindenkori aktuális politikai helyzet határozta meg, kereskedelmi és kulturális szempontból pedig az égei görög világ minden olyan központja felé nyitottak voltak, amelynek termékei, újdonságai, ízlése és eszméi elérhették õket.
Ennek megfelelõen a térség mûvészeti kultúráját is a sokrétû anyaországi hatások szintézise jellemzi; az egyes itáliai közösségek azonban érezhetõen más-más módon válogattak a keletrõl érkezõ minták között és más-más közösségi stílussá ötvözték azokat, legalábbis a klasszikus korig. Dél-Itália bõvelkedik az archaikus és klasszikus templomépítészet ma is látható, monumentális emlékeiben (Poseidónia, Sybaris, Krotón). Technikai szempontból különös nehézséget jelentett azonban a márványkõ hiánya, így a márvány nagyszobrászat emlékei Magna Graeciában igen ritkák, ezzel szemben a görög világban másutt ismeretlen jelentõségre tett szert a mészkõszobrászat, valamint a terrakotta kis- és nagyplasztika. Az itáliai görögök bronzmûves tevékenységére az archaikus korban számos jelentõs, de nehezen helyhez köthetõ lelet utal, a Kr.e. 5. századtól azonban egyértelmûen magas színvonalú produkciót köthetünk például Lokroihoz. Az archaikus kor egyetlen, nagy mûvészeti jelentõségû vázafestészeti mûhelye Magna Graeciában a feketealakos "chalkisi amphoráké" (Kr.e. 6. sz. második fele); a Kr.e. 5. század utolsó negyedében Athénbõl bevándorolt mesterek hatására hatalmas mennyiségben termelõ és magas színvonalú vörösalakos vázafestészeti mûhelyek alakultak és mûködtek egészen a Kr.e. 4. század legvégéig. A klasszikus kori dél-itáliai vázafestészet négy nagy regionális "iskolája" az apuliai, a lucaniai, a campaniai és a paestumi. A Kr.e. 4. században a dél-itáliai görögség, elsõsorban Apulia mûvészeti kultúrája nagy hatással volt Itália északibb népeinek, elsõsorban az etruszk mûvészeknek és kézmûveseknek az ízlésvilágára.


Irodalom:
G. Pugliese Carratelli (szerk.), Megale Hellas, Milano 1983.
E. Greco, Archeologia della Magna Grecia, Roma-Bari 1992.

Bencze Ágnes
2004