A szirének éneke
Az évszak műtárgya - 2013. ősz

Szilágyi János Györgynek, a szirénének ismerőjének


A szirének a görög vallás nyugtalanító, egyszerre isteni és szörnyű - azaz nem-emberi - hatalmai közé tartoznak. Fontos és kétértelmű jelentést hordoznak, ami kettős, madáremberi alakjukban is kifejezésre jut: énekükből a legtökéletesebb isteni szépség, a zene bűvölete árad, lényük viszont a halálhoz kötődik, a költői és a képzőművészeti hagyományban egyaránt.
Ahogy Giuseppe Tomasi di Lampedusa, a szicíliai hazájának görög-pogány múltját mélységeiben átélő olasz regényíró Lighea című novellájában megfogalmazta, az ógörög szirénnel való csodálatos találkozás során egyúttal halandó kiszolgáltatottságunkat is megtapasztaljuk azzal szemben, ami hatalmas, a könyörtelen természettel egyidejű és örök. A kiállításon bemutatott négy szirén-ábrázolás jól szemlélteti ezt a kettősséget.

Homéros Odysseiája a görög szóbeliség nagy korszakában keletkezett, egy olyan kultúrában, ahol a költészetet az énekkel azonosították. A kor egyik legismertebb eposza az Odysseia, amelynek híres jelenete meghatározta a szirénekről az ókorban kialakult képet, és egyben mai tudásunkat is. Ebben az eposzban a szirének tengeri lények, akik édes énekükkel szigetükre csábítják a hajósokat. Daluk, mint a múzsáké vagy a homérosi énekmondóké, két dolgot ígér: varázslatos gyönyörűséget és tudást. A szirének azonban ellenmúzsák, akik visszájára fordítják a halhatatlan hírnevet ígérő epikus énekmondást, hiszen halált jelent, nem pedig dicsőséget, ha valaki enged csábításuknak. Odysseus azért kötözteti magát a hajó árbocához, hogy kielégíthesse tudásvágyát, meghallgathassa a szirének kozmikus erejű, a tengert tükörsimává varázsolni képes énekét, de elkerülje a halált.
Az Odysseia költője nem beszélt a szirének alakjáról: egyedül a hangjuk, az énekük foglalkoztatta. Jól ismert ókori, lényük nyugtalanító kettősségének formát adó ábrázolásmódjuk: a madártestű, szárnyas, nőfejű alak nem a görög hagyományból ered, hanem egyiptomi és mezopotámiai gyökerekre vezethető vissza. Ez a szkhéma a görög művészet orientalizáló korszakában (Kr. e. 7. sz.) általánosan használt képi motívummá vált, a korinthosi vázafestészetben például ornamentális állat- és madárfrízek gyakori eleme lett. Ezeket az alakokat is sziréneknek szokás nevezni, bár ez az értelmezés teljesen bizonytalan, hiszen ornamentális kompozíciókról és nem narratív jelenetekről van szó. Valószínű tehát, hogy ezeken a vázákon a szirén-szkhéma többféle jelentést hordozott.

Az orientalizáló és a korai archaikus művészetben gyakoriak a szakállas férfiszirének is, akiknek értelmezése szintén talányos. Ezt a típust szemlélteti az egyedülálló, a Kr. e. 6. század végén, Boiótiában készült terrakotta szobor. A kézzel mintázott, tömör agyagfigura teste szervesen nő ki a kerek talapzatból. Az orr és a szakáll erősen kiáll az arc síkjából, a további részleteket: a csukott szemet és a csúcsos fejfedőt matt festés jelzi. Néhány ikonográfiai jellemző, a szétterjesztett szárnyak és a csukott szem mintha arra utalna, hogy az alak - semmivel sem törődve - a levegőbe veti magát. Feltehető, hogy - az ismert lelőhelyű boiótiai terrakotta szobrok zöméhez hasonlóan - ezt a darabot is sírba helyezték, talán a halott túlvilági kísérőjeként.
A Kr. e. 6. század második feléből ismerjük az Odysseia szirén-jelenetének olyan ábrázolásait, amelyeken feliratok jelzik, hogy a görögök ekkorra már azonosították a madárember keleti eredetű ikonográfiai szkhémáját a mitológiai szirén-alakkal. Ebben az időszakban, 550-540 körül készült a feketealakos díszítésű ivócsésze (kylix), a lakón (spártai) vázafesztészet virágkorának remek darabja.

Alighanem fogadalmi használatra vagy sírbatételre szánták. A belsejébe festett, és a lakón produkcióban távolról sem egyedi kompozíció lován ülő és egy másik lovat vezető ruhátlan, fegyvertelen ifjút ábrázol. A ló hátán, a lovas mögött, számára láthatatlanul szirén ül. Alakja az orientalizáló korban kialakult gyakoribb női változatot mutatja. A kép jelentése narratív támpontok hiányában itt is enigmatikus: a lovas meztelensége talán idealizált fiatalságot jelez (vagy a halott héróikus meztelenségét?); a második ló lehet vezetékló, de tartozhat harcostárshoz vagy legyőzött ellenfélhez is. A szirén utalhat a halál közelségére, az élet rövidségére - Horatius lírai szóképével a lovas háta mögött ülő fenyegető 'fekete gond' jelenvalóságára -, de kifejezheti isteni hatalmak általánosabb érvényű jelenlétét is. Ha az alakot a mítikus szirénekkel azonosítjuk, leginkább talán a túlvilág csábítását megjelenítő alvilági lényként lehet értelmezni.

Ide kapcsolódik a Kr. e. 5. század első évtizedeiben készült athéni fehéralapos lékythos is. Ez az edénytípus a sírnál bemutatott olajáldozatok szokásos kelléke, sírok gyakori melléklete - ebben az esetben tehát biztosan ismert a váza rendeltetése. A vázát figurális jelenet díszíti: tengeri sziklán ülő szirént látunk, aki egy széken ülő, félmeztelen ifjúnak énekel. Lyrán kíséri énekét, egyik kezével a húrokat érinti, a másikban a pengetőt tartja. Az ifjú visszafordítja fejét, a szirénre néz. Bal kezében botot tart (ez Athénban a szabad polgár státuszát jelzi), jobbjában pedig hasonló alakú lékythost, de az is lehet, hogy üdvözlésre emeli a kezét. A vázakép tehát egyetlen térbe rendezi a halál-énekes szirén mítikus világát egy köznapi jelenettel. A vázaképet talán úgy értelmezhetjük, hogy az ifjú (a sír tulajdonosa?) a szirén elbűvölő hangjában találja meg a végső nyugalmat. A halál itt nem távoli és ijesztő - nagyon is közeli és vonzó. Mintha szerelmi jelent tanúi lennénk: a halandó ember megismeri és elfogadja a közeledő halált.

A sziréneket az 5-4. századi Athénban és a görög világ más pontjain gyakran ábrázolták síremlékeken is. Szinte embernagyságú szirén-szobor állt például az athéni Kerameikos több sírján, de a sírsztéléket is gyakran díszítik zenélő vagy gyászoló szirének. Később, a görög nyelvet és művészi formákat sokfelé elterjesztő, a Mediterráneum keleti felét sokszínű kulturális koinéba egyesítő hellénisztikus korban is számos helyen felbukkantak. Feltehetően a Kr. e. 2. század első felében, alexandriai műhelyben formázhatták meg a kiállítás utolsó darabját, gyászoló szirén terrakotta szobrát. Ez a szirén szép, fiatal nő, élethűen megmintázott emberi testtel, nagy madár-lábakkal és hatalmas, kiterjesztett szárnyakkal. A gyásznak a görög kultúrában ismert hagyományos mozdulatait mutatja: bal kezével a fejét fogja, vagy kibontott, hosszú, vállára hulló haját tépi (a kezet elnagyoltan mintázták, ezért nem látható pontosan), jobb tenyerével pedig a mellét veri. Ez az ábrázolásmód közeli párhuzama a Kr. e. 4. századi márvány sírszobrok egyik változatának, a fájdalomtól hátragörnyedő, fájdalmas arckifejezésű gyászoló szirénnek. A szirén itt sem félelmetes; a hozzátartozók gyászát, a halott elsiratását (ez is az ének egyik formája a görög hagyományban) jeleníti meg. Az emberen túli szféra rokonszenvvel tekint az "egynapigélő" emberre a halál örök szépségének és fiatalságának vigasztaló, de ugyanakkor elkerülhetetlen képében. "Komm, süßer Tod, komm selge Ruh!"- Jöjj édes halál, jöjj áldott nyugalom?

Agócs Péter


Köszönjük a Napfolt Kft. nagylelkű támogatását.