Lovas hérós domborműve (Keleti görög műhely, Kr.e. 1. sz.)
Az évszak műtárgya - 2007. tavasz

"Omnes eodem cogimur..."


A márvány dombormű tavaly került az Antik Gyűjteménybe a nemzetközi műkereskedelemből. A díszítetlen pillérek és áthidaló architráv által keretelt kompozíció fő alakja a tér nagyrészét kitöltő lovas ifjú. A ló csupán a jobb mellső lábát emeli fel: lassan lépdel. A képmező mélysége nem egyenletes: az állat mögött kétszer akkora, mint a másik oldalon (3, illetve 1,5 cm); mintha a lovas a háttérből lépdelne előre - lassan érkezik az előtte állóhoz. A széles nyeregtakarón ülő ifjú rövid, ujjas chitónt, a lova hátán szétterülő hosszú köpenyt, és magasszárú, csupán vékony faragásokkal jelölt sarut visel. Rövid hajú, sima állú; arcát nem ideális szépségűre, hanem portrészerű vonásokkal mintázták meg, kiugró szemöldökkel, húsos állal, tömpe orral.
Mereven tekint előre. Jobb kezével a kantárt fogja, a balból csak az elnagyoltan faragott, összeszorított tenyér látszik, ami talán a vállához támaszott lándzsát fogott (ez nincs kifaragva, festéssel jelölhették). A dombormű felső sarkaiban sommásan jelölt lombok közül egy-egy kígyó tekergőzik a lovas felé. Vele szemben rövid hajú, sima állú, maga elé meredő alak áll. A lovasénál idősebb arca a római köztársaságkor kései szakaszában faragott portrékat idézi. Leengedett bal kezét a fegyelmezett férfi hagyományos ábrázolásmódjával a testét borító köpeny alatt tartja; a jobbjából is csupán a köszöntés - tiszteletadás gesztusával előrenyújtott tenyér látszik. Az alakok faragása, főleg a ló és a lovas aránytalanul nagy feje a mesternek a klasszikus művészeti hagyománytól való távolságát mutatja, a kompozíció egésze mégis gyakorlott kőfaragóra vall. A darabot kétoldalt gondosan lecsiszolták, hátul és fölül viszont csak elnagyoltan faragták ki. Az alján középütt látszanak a felállításához szükséges, utólag levésett csonk maradványai, eredetileg tehát a relief talapzatba illesztve állt.

A dombormű csupán látszatra ábrázol életből ellesett pillanatot, lovas és gyalogos erdőszéli találkozását; a jelenet valójában szakrális térben játszódik. A görög világban általánosan elterjedt ikonográfiai szkhémába tartozik, amelynek főszereplői egy lovas hérós és a tiszteletét ápolók. Az alaptípust olykor oltár, áldozati állat, kísérő apród egészíti ki, gyakran pedig a héróshoz tartozó nőalak. A héróst is többféleképp ábrázolhatták (például a lova mellett állva, italáldozatot fogadva, vadászat közben, vagy a fára tekeredő kígyót táplálva). A szkhéma keleti kultúrákból átvett minták nyomán a klasszikus-kori Athénban alakult ki, majd az athéni művészet mintaadó erejétől is segítve a hellénisztikus Oikumené egyik legnépszerűbb dombormű-típusa lett. Elsősorban a görög világ keleti felében terjedt el, a pontusi-kisázsiai partvidéken és a szigeteken, de a Balkán félsziget északkeleti részén is, ahol a római császárkorban népszerűsége töretlenül folytatódott az ún. thrák lovas ikonográfiai szkhémájában. Bár a produkció látszatra egységes, az utóbbi évek kutatásai nyomán lassan kirajzolódik néhány, a hatalmas terület egy-egy régióját jellemző csoport (pl. Samos, Kyzikos, Bithynia). A budapesti darab egyelőre ezek egyikébe sem sorolható. Kontextus híján készítésének ideje is csupán tágan határozható meg a Kr. e. 1. századra, hiszen a hellénisztikus kor művészetét a stílusok keveredése és egymás mellett élése jellemezte.
A lovas dombormű típusának évszázadokon átívelő népszerűsége a görög kultúra egyik fontos mozzanatához kapcsolódik. A görög vallás megkülönböztető sajátossága, hogy a halhatatlan isteneken és az 'egynapigélő' embereken kívül tudott a hérósokról is, akiket az emberekhez halandó voltuk tesz hasonlatossá, az istenekhez pedig rendkívüli tetteik. S az élők számára nem csupán mintául szolgáltak, haláluk után is hathattak a sorsukra (olykor közvetlen kapcsolat mutatható ki hérósok és szentek kultusza között). Hatóerejük és egyúttal tiszteletük központja a hérós-sír (héróon) volt.

Az európai hagyomány számára a hérós képe elsősorban a homérosi eposzok révén, Hektór, Achilleus alakjában rögzült. A hellénisztikus korra azonban a fogalmat jóval szélesebb körben használták. A mítikus kor hősein kívül olyan holtakat is jelölhetett, akiknek emlékére szeretteik (a család, a város) kultuszt alapítottak, sőt jelenthette egyszerűen azt is: halott ('megboldogult'). Kultusz megalapítására a jelek szerint főleg két esetben került sor: kiemelkedő személyiségek részesülhettek benne, akik tetteik révén voltak nagyok, illetve fiatalon, szemléletes görög kifejezéssel: 'idő előtt meghaltak' (aóroi), akiknek nem adatott meg, hogy beteljesítsék a hozzájuk fűzött nagy reményeket. A krétai Itanosból maradt fenn az a sírvers, amelyben három holt fiú így vígasztalja szüleit: "Most templomot, szent hérós-ligetet kaptunk a hazánktól megbecsülésül" - ne sírjatok hát! A hérós tiszteletére ünnepet, versenyjátékokat alapíthattak, nyilvános lakomát rendezhettek. Ábrázolásukra két szkhéma bizonyult különösen népszerűnek: a lakomázó és a lovas hérós képe. Az előbbi a kultuszuk fő formájára utal, a másik pedig alakjuk legáltalánosabb elképzelésére (történelmi nagyságok lóháton való megörökítése az ókorban és később is a legnagyobb megbecsülések közé számított). Mindkét szkhéma fogadalmi és sírdomborműként is egyaránt használható volt. A hellénisztikus lovas-domborművek esetében például csakis a felirat döntheti el a darab funkcióját. Ez is jelzi, hogy ebben a korszakban már szorosan egymásba fonódott a halotti és a héróskultusz.

A lovas hérós képéhez önálló jelentésárnyalat is kapcsolódott. Az ilyen sírköveket ugyanis a hellénisztikus korban - ha felirat segíti a kérdés eldöntését - szinte kizárólag fiatalon meghalt kisfiúk, ifjak sírjára állították; valószínű, hogy ez a kapcsolódás a fogadalmi domborművek használatában is tükröződött.
A budapesti relief ebben az összefüggésben válik értelmezhetővé. Bár képelemei önmagukban számtalan módon magyarázhatók, egymáshoz a fentiek alapján illeszkednek jól, persze számos további jelentésárnyalatot is felidézve. Az ifjú és az ittmaradottakat jelző, idősebb arcú köpenyes férfialak láthatóan nem ugyanabból a világból való. A magányos lovas alakjában ábrázolt halott már az övéi között van, erre utalnak a feléje forduló kígyók, a hérós-lét par excellence állatai. De az ittmaradottak nem felejtették el őt: a dombormű kerete a templomot, a két fa a hérós-ligetet idézi, a köpenyes alak pedig a kultusz ápolóinak összegző képjele. S ha a két alak közvetlenül nem látja is egymást - mégis ugyanaz a kép ábrázolhatja őket. Külön világuknak tehát van közös pontja: a halott emlékezetének fenntartása. A dombormű ókori példája annak, ahogyan a halál vigasztalanságával szembeszegezhető az emlékezés ereje.

Nagy Árpád Miklós